Az utazásról
2025 (Reiwa 7, azaz a Reiva-kor 7. évének) tavaszán lehetőség nyílt számomra, hogy látogatást tegyek Japánban, azon belül is Tokióban és környékén. Életem első Európán kívüli útja volt, és nagy várakozás és tervezés előzte meg az utazást. 2 hetet töltöttem kint, ebből egy hetet tudtunk szánni Tokió bejárására, a többi időben pedig a környéken nézelődtünk, illetve kicsit északabbra Sendai városát is meglátogattuk. Tokió számos kerületébe eljutottunk, és mindegyik tartogat érdekességeket és meglepetéseket az utazó számára, csak győzzük szájtátással és Suica-kredittel (elterjedt okoskártya Japánban, amelyet leggyakrabban vasúti közlekedésre használhatunk). Az út több szempontból is különleges volt, például, hogy a hanami időszak végét is pont elcsíptük, így még élvezhettük a sakura, avagy cseresznyefák virágzását.
A múzeumról
Ha már sikerült eljutni Japánba, és azon belül Tokióba, természetesen kerestem olyan programot is, ahol a híres japán pengét is megismerhettük, így esett a választás a Japán Kardmúzeumra (Tōken hakubutsukan, 刀剣博物館). A helyszín Tokió, Sumida városrész és egy nagyon design-os épület ad otthont a hagyományos japán kardoknak, immáron 2018 óta. (A korábbi útikönyvek még egy másik helyszínt jelölnek a múzeum helyszínéül és valóban 2017-ig egy másik kerület adott otthont a gyűjteménynek.)
A környék is érdekes egyébként, Ryogoku-városrész híres a 47 ronin történetéről, a szumóistállókról, és persze a Nemzeti Szumó Aréna (Ryōgoku Kokugikan) is itt foglal helyet. Ezek most kimaradtak nekem, de kell tartogatni valamit egy esetleges következő látogatásra is. A múzeum teraszáról egyébként szép kilátás nyílik egy parkra, ahol a sok kard után megpihenhetünk, de kiülhetünk a Sumida folyó partjára is, ahol nézhetjük a gyorsan tovasikló hajókat.
A múzeum érdekessége még, hogy nemcsak kiállítóterem, hanem a Nihon Bijutsu Token Hozon Kyokai (NBTHK, körülbelül Társaság a Japán Kardművészet Megőrzésére) szervezet székhelye is, akik a hagyományos japán kardok megőrzésével és bemutatásával foglalkoznak. Az épület formájával is tiszteleg a szamurájkardok előtt, ez a bejárattal szemben állva rögtön szemet szúr az odalátogatónak. A fővárosban és egész Japánban több helyszínen is láthatunk kiállítva kardokat, de itt van ennyire középpontba állítva ez a mesterség, illetve művészet. A társaság sok kardot gondoz és tematikus kiállításokat rendez, amelyek csak bizonyos időszakban láthatóak, így már most más összeállítást nézhetnénk meg, mint amikor kint jártam.
Kiállítási élmények
Még mielőtt belemerülnék a konkrét kiállítás leírásába, elöljáróban annyit, hogy nem értek a szamurájkardokhoz, csak mint egyszerű “hobbikéses” indultam neki a megtekintésnek. Ami információt csak tudtam, igyekeztem begyűjteni és megérteni, de a továbbiakban írtak leginkább csak benyomások laikus szemlélőként. A múzeumban a kiállítási tárgyak jegyzéke mellett kaptunk egy angol nyelvű tájékoztatót az alapvető tudnivalókról, ezt mindenkinek ajánlom, hihetetlen milyen részletekbe menően elnevezték a japán kard és maga a penge részeit.
Ottjártunkkor az aktuális kiállítás három kiváló kardkészítő munkásságát mutatta be, a szakértők kedvéért a neveik: Suishinshi Masahide, Taikei Naotane és Minamoto Kiyomaro (együtt a nevük: Edo Sansaku). Mindhárman a késő Edo-korszakban (másnéven a Tokugawa-sógunátus idején) alkottak, munkáik ma már művészeti alkotások, több közülük japán nemzeti kincs kategóriájú. A kardkovácsok közül Masahide munkássága kiemelkedő, mivel ő volt az, aki a hagyományos kardkészítést újra divatba hozta a 18. században, tanítványokat fogadott, és könyveket írt, hogy az ősi technikát visszaállítsa a japán kézművességben.
A múzeumba belépve a hagyományos kardkészítés folyamatát is megnézhetjük, viszonylag interaktív formában – egy részletes leírás, videó és a készítés folyamatának mintadarabjai is láthatóak a földszinti fogadótérben. Szintén itt található egy múzeum shop, ahol – ha katanákat nem is – mindenféle kardkészítéssel kapcsolatos emléktárgyat, könyvet nézhetünk és vehetünk. A második emeleten találhatók az NBTHK irodái, míg az időszaki kiállítás a harmadik emeleten foglal helyet, ezt alakítják az aktuálisan kiállított darabok igényeihez. Kellemesen klimatizált helyszín, csend, nyugalom és japán acél – mi kellhet más?
Az összeállítás, amit láttunk, több mint 40 darab kardot tartalmazott, ezek vitrinek mögött rövid leírással voltak kiegészítve. A kézbe kapott anyagokból és a feliratokból tudtunk nagyjából tájékozódni, de alapvetően az információk itt is főleg japánul voltak kiírva. (Mondjuk azt hamarabb is észrevehettük volna, hogy a QR-kódok beolvasásával pontosabb fordítást kapunk, mint a Google Fordítóval, de szeretjük a kihívásokat.)
A kardok leírásánál megtalálhatók voltak a készítők neve, gyártás éve, kard típusa, a tulajdonos és a készítés körülményei. A kiállított darabok között voltak a múzeum saját kardjai, illetve magángyűjteményből származó példányok is. Az általam is ismert elnevezésű katana mellett most felfedeztem a wakizashi és a daisho fogalmak képviselőit is, és volt szerencsém két naginatát is látni, amik újdonságok voltak számomra. A tanto fogalom is helyére került, és már nem minden japán kést akarok így hívni (következő állomás a puukko).
Érdekesség volt, hogy mindegyik darabnál jelezve volt az is, hogy a mester hány évesen alkotta a kardot, itt sok meglepetés volt (pl. nem biztos, hogy egy mai 18 évest közel engednék egy kemencéhez, illetve 80 éves koromra sem garantálnám, hogy valaha egy saját készítésű penge kerül ki a kezeim közül). A szép motívumok kedvelőinek is voltak kihelyezve díszített pengéjű kardok, akár aprólékosan kidolgozott harci jelenettel dekorálva. De enélkül is lehetett gyönyörködni a hajtogatott acél kialakult mintázataiban, vagy a kialakított élszalag hullámaiban (ezekre is külön japán nevek vannak természetesen).
Jöjjön most pár kép a fotózható és érdekesebb darabokról:
Mindegyik penge markolat és hüvely (és egyéb tartozékai) nélkül, selyemmel borított állványon volt elhelyezve. A három mester és tanítványainak munkái elkülönítve lettek kiállítva, és alaposan végignézve mindet gyorsan elröppent két óra, amikor már kezdett összefolyni a szemünk előtt a sok apró finomság az acélokon. Kiegészítésként pár markolatot is bemutattak, kisebb (kogatana) kések is láthatóak voltak, illetve Masahide mester tankönyvei a kovácsolásról. Érdekesség volt még, hogy a bemutatott darabok nem mindegyikét lehetett fotózni, különösen a magángyűjteményből származó darabok előtt volt kint rendszeresen a tiltó tábla (ezt a törvénytisztelő japánok és a hasonszőrű turisták is betartották).
Végső gondolatok
Összbenyomásként nagyon érdekes kiállítás volt és mindenképpen érdemes volt bevenni a tokiói programok közé. Annak, akit jobban foglalkoztat a kés-, esetleg kardkészítés, biztos még többet is ad, nekem egyfajta bevezető kurzusként funkcionált és némi betekintést nyertem ebbe a különleges világba. A kardok mindegyike lenyűgözött, a díszesebbek pedig különösen megfogtak (ez talán látszik a képválogatásból is), de egyelőre még nem járok ott, hogy a hozzám illő Hattori Hanzō-t keressem.
Különleges világ ez, a maga speciális szakszókészletével, amiket jó volt megismerni a prospektusból és a feliratokból – természetesen japánul, ha már magyarul se mindet ismerem. A különféle pengeformák, kovácsolt minták vagy a penge részei sajátos elnevezéseivel mind-mind segíthet általánosságban is jobban megérteni a kések különböző aspektusait. Hogy sok minden megmarad-e ezekből az információkból, nem biztos, de az élmény mindenképpen és – bár nem a szomszédban van – csak ajánlani tudom a helyet pengéket szerető éltársaknak.
További információk a múzeumról: https://www.touken.or.jp/english/
[A szövegben dőlt betűvel írt japán eredetű szavakra az angolos Hepburn-féle átírást alkalmaztam.]
Csépe Adrienn, a.k.a. Mrs. Vaszilij