A tökéletesség nyomában

Régóta kereste a tökéletes zsebkést. Bár megfogalmazni képtelen volt, hogy pontosan milyen is az, valahol mélyen, legbelül élt benne egy kép róla. Így egyből felismerte, amikor a karácsonyfa alatti szürke csomagból előkerült.

Senki sem tudta, hogy ki tette oda, az egyszerű papírba burkolt dobozka mintha mindig is ott lapult volna a többi ajándék között. Maga a kés is rejtélyes volt: semmiféle felirat vagy logó nem árulkodott a származásáról. Ismeretlenül volt ismerős az egész bicska. Ráadásul mintha épp a kezébe tervezték volna, amikor megfogta, előzékenyen simult bele a tenyerébe. Fantasztikusan nyílt és csukódott, úgy tűnt, hogy nem is az ujjmozdulatok, inkább a gondolatok működtetik.

Eleinte félt munkára fogni. Letette a polcra, a többi zsebkés mellé – egy pillanatra úgy tűnt, hogy azok féltékenyen, irigyen húzódnak félre -, de a gondolatai egyre visszatértek hozzá. Unalmasnak tűntek a családi beszélgetések, a tévé, az internet. Képtelen volt másra gondolni, mint hogy végre dolgozzon vele.

Óvatosan, féltő gonddal kezdte. Előbb a konyhában próbálta ki, ahol sem hús, sem zöldség vagy gyümölcs, sem a karácsonyi bejgli nem tudott ellenállni neki. Munka közben végig úgy érezte, hogy a kés él a kezében, mintha mindig az aktuális feladat szerint változtatná formáját, méretét.

Később aztán, amikor újabb családtagok érkeztek, és újabb csomagok kerültek kibontásra, már bátrabban húzta elő a zsebéből a kést. Dobozt bontott, szalagot vágott, kartonpapírt aprított – hogy könnyebben elférjen a szelektívben -, a késnek meg sem kottyant. Az este éjszakába hajlott, ám a penge még mindig borotvaéles volt. Nem bírta tovább, valami mondvacsinált indokkal kilopózott a garázsba, hogy keressen valami fadarabot, amin szintén próbára teheti a kést. De hiába fenyőléc, bükk vagy akác, a kés csak dolgozott és dolgozott.

Elmúlt a karácsony, jött és ment a szilveszter, de a kés maradt. Munkában és hétvégeken, túrákon vagy a konyhában, vagy csak a nadrágzsebben, szükség esetére. Csak az az egy létezett. A többi, évek alatt összegyűjtött darab csendben porosodott a polcon, ő pedig eltűnt a közösségi média késekkel foglalkozó oldalairól. Minek is látogatta volna őket? Ki hitte volna el, hogy létezik a tökéletes kés?

Eltelt a nyár, majd az ősz, újabb karácsony közeledett. Ajándékot keresett valakinek, és, talán megszokásból, egy zsebkés mellett döntött. Újra belépett a régóta hanyagolt fórumokra, aztán valahogy elveszett bennük. A képek felidézték benne a sok régi emléket, ahogy a tökéletes kést kereste. Színek, formák, anyagok kavalkádja, márkák és készítők, és az emberek, akiktől élővé vált ez a világ.

Egyszer csak a polc előtt találta magát, ahol kézbe vette a régi késeit. Némelyik csak egy egyszerű bicska volt, mások azonban az életének egy-egy állomását jelképezték, valamilyen élményt hoztak elő. Tájakat, ízeket, embereket, kalandokat: történeteket abból az időből, amikor még csak kereste a tökéletes kést. És bár látta az egyes darabok hibáit, rádöbbent, hogy azokkal együtt szereti őket.

A tökéletes kés végül visszakerült a dobozba, és csak néha-néha került bele újra a zsebébe, ahogy a többi. Egy ideig azt érezte, hogy a kés kevésbé simulékony, mintha haragudna rá, de aztán végül ez a darab is egy lett a sok közül. A kés, amelynek a hibája épp a tökéletessége volt.

Bízom benne, hogy érdekesnek találtátok ezt a rendhagyó tartalmat is. A blog 2020-as éve ezzel véget ért, de a Facebook-on és Instagramon még aktív leszek. Köszönöm, hogy idén is olvastatok, remélem, így lesz ez jövőre is. Boldog ünnepeket kívánok mindenkinek!

Ha pedig meglepnéd magad egy Vaszilij EDC-s bögrével, pólóval vagy bármivel, netán támogatnád, hogy egy ilyen elavult, írásos blog is működhessen 2021-ben is, itt megteheted.