Fantázia

Szerző: | márc 7, 2021 | Novella | 0 hozzászólás

Közeleg a tavasz, nő a gyerekzsivajos nappali órák száma. A jelenség a legintenzívebben iskolaidő után, illetve hétvégeken figyelhető meg. Addig kihaltnak tűnő udvarok és játszóterek népesülnek be különböző nemű és korú gyerekekkel, akik mintha egyszerre szeretnék kiereszteni magukból a télen bennük ragadt ordításokat.

Szombat délután volt.

Egyedül voltam otthon, feleségem épp hazautazott a szüleihez, ezért úgy döntöttem, hogy megnézek valami akciófilmet. Ő nem kedveli ezt a zsánert, én viszont Schwarzeneggeren, Stallonén és Van Damme-on nőttem fel, és a mai napi szívesen nézek meg egy-egy jól sikerült darabot. Odakint hét ágra sütött a nap, én kialakítottam magamnak sötét, kényelmes vackomat. A lehúzott redőny résein keresztül bekandikáló kósza napsugarak egy szabadidőruhás férfit láthattak, sós mogyoróval, sörrel és távirányítóval a kezében, amint épp elmélyedni készül valami távoli ország csetepatéiban.

Épp csak elindítottam a lejátszást, amikor az ablak alól éktelen lárma csapta meg a fülemet. Ordítozás, csörömpölés, sikongatás pofátlankodott a magánszférámba, összezúzva ezzel idilli hangulatomat. Dühösen caplattam az ablakhoz, majd a redőnyt felrántva megnéztem, mi folyik az udvaron.

Háború zajlott

a hinta, a mászókák és a homokozó között. Úgy egy tucat gyerek – óvodástól a kisiskolásig – rohangált, bujkált, kúszott-mászott a fűben. Mindannyian fegyvereket szorongattak, műanyag csodákat vagy egyszerű, pisztoly formájú fadarabokat, és különböző hangokat kiadva lőttek egymásra. Két kislány a mászóka tetején gubbasztva visítozott: fegyver híján, úgy tűnt, ők a megmentendő vagy elrabolandó királylányokat alakítják.

A káoszt tovább fokozta három totyogós, akik a fű melletti aszfalton hajtották műanyag motorjukat, olyan hangzavart keltve, mintha egy kamionról elszabadult volna egy tucatnyi cefrés hordó.

Ahogy a ramazurit figyeltem, kezdetei dühömet lassan valamiféle irigység vette át. A tavaszi napfénnyel együtt valamiféle kopottas nosztalgia is bejutott a szobába, felidézve bennem gyerekkorom hasonló élményeit. A bújócskák, a kidobózások, a betonház falánál játszott egyérintők. Na meg a hasonló játékok, amelyekben mintha kiszakadtunk volna a valóságból, hogy egy saját magunk által kreált világban élhessünk, ha csak ideig-óráig is.

Irigyeltem, hogy számukra még mindig lehet egy fadarabból kard vagy puska, egy homokba vájt gödörből és néhány kavicsból repülőgép, vagy egy rozoga faládából versenyautó. Nekik még nem kell logikusan, racionálisan viselkedni, elmoshatják magukban a mi van és a mi lehetne közötti határt.

Egy darabig figyeltem őket, majd újra leengedtem a redőnyt, visszafészkeltem magam a fotelembe. Ittam egy korty sört, elindítottam a filmet, aztán kezembe vettem az egyik zsebkésemet. Fekete pengéset, hogy ne szúrják ki a sötétben az ellenségeim.

Tetszett az írás? Megoszthatod akár nem késes ismerőseiddel is. Véleményedet pedig várom a blog Facebook-oldalán!

A borítókép a Pixabay-ről származik.

Share This

Ez az oldal sütiket használ.

Erősítsd meg, hogy elfogadod a nyomonkövetési cookie-kat. Amennyiben elutasítod ezeket, akkor a böngészési adatok nem kerülnek harmadik félhez.
Bővebben a cookie-kezelésről.