Tények és tévhitek a késacélok kapcsán

„Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem.” – véleményezte Tutajos bicskáját Matula bácsi Fekete István Tüskevár című ifjúsági regényében. Ez a mondat már gyerekként szöget ütött a fejembe, hogy akkor most ez hogyan is van? Akkor most a vas az acél, vagy az acél vas? Érdeklődésemet az Egri Csillagok, a Kőszívű ember fiai – de akár Verne munkásságát is említhetném – tovább fokozták, ahol az acél, és az abból készült fegyverek kulcsszerepet játszottak. Idézzük csak fel egy pillanatra a damaszk pengét a Kőszívű ember fiaiból, amely Richárd kezében sérülés nélkül vágta ketté a vastag puskacsövet. Ez a jelenet annyira belém égett, hogy amikor Szüleim nem sokkal a rendszerváltozás után Észak-Afrikába utaztak, szigorúan a lelkükre kötöttem, hogy nekem „damaszkuszi” pengét hozzanak. Persze nem tudtak hozni, de ez csak tovább csigázta érdeklődésemet.  

Teltek-múltak az évek, már egy „eredeti svájci bicska” sem számított kuriózumnak és egyre másra jelentek meg itthon is a külföldi patinás késmárkák. Ma már, hogy a késed milyen acélból van, gyakorlatilag (még ha nem is száz százalékban) a pénztárca határozza meg. Viszont az acélokat körüllengő pátosz a mai napig sem csitult, számos félreértés, tévhit, legenda kering. Egyes korai influenszerek téves megállapításai a mai napig olyan mértékben beágyazottak, hogy szinte lehetetlen kiirtani ezeket a tévedéseket.

A jelen – vasárnap reggeli kávé mellé szánt – írásban nem az a célom (lehetetlen is lenne), hogy metallurgiai mélységekbe kényszerítsem a Kedves Olvasót, hanem a tévhitek mezsgyéjén haladva szeretnék rávilágítani egy-egy olyan tényezőre, ami egy felszínes érdeklődő számára is hasznos lehet.

Bármennyire is könnyed olvasmánynak szánom soraimat, abból nem engedhetek, hogy az itt leírt állításoknak legyen tudományos igénnyel elvégzett és dokumentált vizsgálati alapja. Bőven van önjelölt (fotel)szakértő, véletlenül sem szeretném elvenni a kenyerüket.

Amennyiben közérthetően tálalt „késacél központú” vizsgálatokat, illetve hiteles kutatásokat keresünk, akkor megkerülhetetlen Dr. Larrin Thomas. Dr. Larrin anyagmérnök tudományokból doktorált, jelenleg is acélok fejlesztésével foglalkozik (https://knifesteelnerds.com/about-me/) .

A knifesteelnerds.com című oldalán sok érdekességet olvashattok és magatok is ellenőrizhetitek az itt leírtak alapjait.   Az oldalon számos összehasonlító táblázatot, értékelő cikket és publikációt találtok, amik kapcsán hitelesített mérőeszközökkel, redundáns vizsgálatokkal jutott az író a rögzített következtetésekre. Dr. Larrin Thomas Knife engineering – Steel, heat treating, and geometry című könyvét 4 éve vásároltam meg és gyakran forgatom.

Az alábbi állítások (és cáfolatuk, vagy éppen megerősítésük) gyűjteménye természetesen közel sem fedi le az összes tévhitet, de a „legnépszerűbbeket” igyekeztünk górcső alá venni és több oldalról megvilágítani. Kellemes olvasgatást kívánunk és őszintén bízunk benne, hogy tudunk Nektek érdekességekkel, újdonságokkal szolgálni.

Az Elmax törik hidegben

Ez tipikus példája annak, hogy egy nagy publicitást kapott rossz tapasztalat milyen mértékben tud elterjedni és szinte axiómává válni annak ellenére, hogy általános esetben vitatható az alapja.  (Axióma: különféle okok miatt nem megkérdőjelezhető, megállapított alaptény, alapigazság.) 

Az ilyen nem általánosan fellépő, de valóban megtörtént esemény esetén érdemes valamilyen egyedi jelenségben keresni az elhantolt ebet. A teljesség igénye nélkül: anyaghiba, hőkezelési hiba, eljárási hiba, valamely külső környezeti jelenség, vagy akár egyszerű „user error”, azaz a felhasználás módjából eredő hiba és így tovább. Biztos ismered Kedves Olvasó a kifejezést: „egy mérés nem mérés, két mérés fél mérés”, stb. tehát, egy eseményből nem érdemes messzemenő következtetést levonni. (Acélok keménységvizsgálatánál is három mérést végzünk és amennyiben nincs szélsőséges eltérés az eredmények között egy átlagot számítunk, és azt adjuk meg eredményként.)

„ A rozsdamentes acél kevésbé éltartó, mint a „szenes”. „

Talán az egyik legösszetettebb állítás, amelynek a cáfolata azért érdemel meg egy kicsit nagyobb körüljárást, mert tapasztalati úton alakult ki, nem egyvalaki állította és aztán terjedt tova, mint a futótűz a száraz sztyeppén. Kezdjük egy kis történelemmel: a mai értelemben vett rozsdamentes (azaz magas – minimum 12-13 % – krómtartalmú) rozsdamentes acéloknak alig kétszáz éves múltja van, de stabil minőségben hétköznapi késeken csak a XX. század második felében kezdtek elterjedni. Ezzel ellentétben a hagyományos szénacéloknak (amik érdemi mennyiségben nem tartalmaznak rozsdamentességet eredményező krómot) több ezer éves múltja van. Stabil gyártástechnológiája alakult ki, viszonylagosan kis minőségi szórással tudtak belőle tömegtermeléssel késeket előállítani már több száz évvel ezelőtt is.

Az alacsonyan ötvözött szénacélok edzése akár 300 Celsius fokkal alacsonyabb hőmérsékleten történik, mint a rozsdamentes acéloké és a hagyományos, akár kovácstűzben történő edzés pontatlanságát jól tolerálja. Vagyis a végeredmény jó eséllyel megfelelő lesz „szemre”, kovácstűzben hőkezelve is. Ezzel szemben a rozsdamentes acélokat 1000 Celsius fok fölötti hőmérsékleten, kisebb hőmérsékleti tartományban lehet sikerrel edzeni. Ugyan nagy gyakorlattal nem lehetetlen kovácstűzbe sem, de lényegesen kisebb a siker esélye, mint a „szénacéloknál”. Eleinte a szénacélokhoz szükséges készítői tapasztalatokkal felvértezett mesteremberek nem tudták megfelelő keménységűre edzeni a rozsdamentes acélokat . Egyszerűen nem tudták, miért nem tudták. Ami a szénacéloknál remekül működött, az a rozsdamentesnél gyatra eredményt hozott. Hamarosan meg is született a konklúzió: a rozsdamentes acél az puha, nem éltartó. Tehát az állításnak van alapja, viszont megfelelő alapanyagot és gyártástechnológiát alkalmazva az állítás alapvetően cáfolható. Ugyanis a vas krómmal alkotott karbidja keményebb, mint a vas szénnel alkotott karbidja. Tehát ha mindent jól csináltunk, akkor azonos széntartalom mellett egy egyszerű, lényegében csak krómmal ötvözött acélt használva éltartóbb – de semmiképpen sem kevésbé éltartó – kést kapunk, mint tiszta szénacélok esetében. Szolgáljon bizonyítékul Dr. Larrin Thomas átfogó vizsgálata, amelyben decimális skálán jelölte az acélok éltartását.

Forrásban levő vízbe ne nyúlkálj késsel, mert kilágyul.

Ennek az állításnak nincsen valóságalapja. Az igaz, hogy a hőkezelési eljárás részeként a megeresztési hőmérséklet lehet valamivel 200 Celsius fok alatt, de mivel normál légköri nyomáson 100 Celsius fok körül van a víz forráspontja, az acélt semmilyen károsodás nem érheti a keménységét illetően. Az más kérdés, hogy szénacélok esetében, ha a forró kávédat megkevered vele, valószínűleg színelváltozást fogsz tapasztalni. Ámbátor ennek a savas közeghez van köze, nem pedig a hőmérséklethez és keménységváltozást sem eredményez.

Ez egy elavult acél.

Vélhetően ez azt jelenti, hogy régi fejlesztés, ma már van az adott célra jobb acél. E tekintetben ez viszonylag könnyen értelmezhető, és talán nem is akkora tévedés. Azonban érdemes megjegyezni, hogy hétköznapi késeink terhelése ma már lényegesen alacsonyabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A szeletelt kenyér, sajt, szalámi, stb. korában egy átlagos háztartási, vagy zsebkés jóval kevesebbet van használva, mint korábban, amikor „elavult” acélokból készültek. Magyarul a régebbi fejlesztésű acélok is bőven helyt állnak manapság, sőt. De értem én, ott a piaci (vagy inkább versenytársi …?) nyomás, hogy újabbal, „jobbal” kell előrukkolni.

Ez egy jobb acél.

Az előző kijelentés édestestvére, azonban kontextus nélkül nehéz ezt az állítást értelmezni. Miben jobb? Éltartóbb? Szívósabb? Korrózióállóbb? Esetleg kiegyensúlyozottabb? Vagy ugyanazt tudja olcsóbban? (Igen, Kedves Olvasó, ez is lehet egy fontos szempont). Biztos emlékeztek rá, amikor fizika órán a tanár feltette a kérdést: rendben van, hogy 20 az eredmény, de 20 mi? Kiscsikó, nyuszika? Ja, hogy 20 kW! Úgy igen. Tehát dimenziót, vagy kontextust érdemes ehhez az állításhoz társítani.

Ez egy megbízható acél.

Ez szintén egy kicsit nehezen értelmezhető állítás önmagában. Mit jelent az, hogy „megbízható”? Amennyiben egy adott gyártó adott gyártástechnológiájára utal – és ebből következően a produktum stabil minőségére – úgy akár értelmezhető is lenne, azonban többnyire nem ez a helyzet. Sajnos sokszor csak egy üres állítás, amiben a laikus szakértőként szeretné feltűntetni magát.

A D2 rohad, pörcen.

Ezt állítást ismét érdemes jobban megvizsgálni. A D2 ugyanis nem egy konkrét acél, hanem egy AISI (American Iron and Steel Institute) szabvány. Egy viszonylag régi ötvözetről beszélünk, már a II. világháborúban is használták. Számos gyártó gyárt D2 acélt különböző eljárásokkal, különböző minőségben. Híveit és „ellendrukkereit” is valószínűleg ennek köszönheti. Nem rozsdamentes acél, hanem inkább „fél-rozsdamentes”, hiszen kb. 12 % krómtartalma mellett (ami éppen a „rozsdamentes” kategória előszobája) magasnak mondható, kb. 1,5 %, szén van benne. Ez a magas széntartalom megnehezíti a 12%-os króm dolgát, már amennyiben a rozsdamentességet vizsgáljuk. Európában a Böhler-Uddeholm K110 néven gyárt ilyen acélt, amellyel általánosan jók a tapasztalatok. A D2 szabvány koronázatlan királya az amerikai Crucible által porkohászati eljárással készített CPM D2. Ez utóbbi szemcseszerkezeti finomságban is messze megelőzi a hagyományos „öntvény” D2 acélokat, ezáltal pörcenésre (élkipattogzásra) és pontkorrózióra is kevésbé hajlamos.

Ez egy jó szívós, éltartó acél.

A „szívós” kifejezés helytelen használatával elég gyakran lehet találkozni. Bár szívóssággal valóban lehet jellemezni egy acélt, azonban ennek az éltartáshoz nem sok köze van, sőt jellemzően ellentétes tulajdonságok.  A szívós azt jelenti, hogy deformáló erőhatásra, illetve annak megszűnésére az acél nem sérül, hanem visszanyeri eredeti alakját, azaz nem törik,  „pörcen”, vagyis nem pattan le anyag az élszalagból. Tipikusan a rugóacélok ilyenek, azonban ezek nem jeleskednek éltartásban, jellemzően az éltartási táblázatok alsó szegmensében találjuk őket. Az éltartás terén jeleskedő acélok azonban éppen hogy kevésbé szívósak, sokkhatásokkal szemben jellemzően kevésbé ellenállóak, mint a szívós, de kevésbé éltartó acélok.

A szénacél szívósabb, mint a rozsdamentes.

Bár kétségtelenül van igazság ebben, ma már a modern eljárásokkal készülő, kiegyensúlyozott minőségű rozsdamentes acélok bizony szívósságban felveszik a versenyt hagyományos társaikkal. Így ez a kijelentés is – akárcsak több fent tárgyalt kijelentés – kontextusba helyezve értelmezhető, pusztán, önmagában állva nem fedi a valóságot.

A szénacélok könnyebben élezhetőek, mint a rozsdamentes acélok.

Ez kétségtelenül igaz, amennyiben alacsonyan ötvözött „tiszta” szénacélokra gondolunk. Többek között ezért is van még ma is népes rajongótáboruk. Sokszor hallom érvként például: egy 1095-ből készülő „túlélő kés” egy folyami kavicson megélezhető. Való igaz, hogy egy 1095 könnyebben élezhető, mint mondjuk egy 440C, azonban ennek az az ára, hogy éltartásban körülbelül a harmadát tudja (pontos, méréseken alapuló adat, lásd: knifesteelnerds.com) és gyakorlatilag azonnal rozsdásodik, amint nedvesség éri. A hordozható, pehelysúlyú gyémántporos élezők korában ez a kavics érv nekem kicsit sántít (pláne, hogy egy kavicson például a Mora késeken nem véletlenül nagy népszerűségre szert tett rozsdamentes és egy lényegesen éltartóbb 12C27 ugyanúgy megélezhető), de meg tudom érteni a szénacélok kedvelőit. Még konyhában is használok szénacélt, egyszerűen szeretem, ahogy patinásodik, változik a penge, szinte „él” egy gondos gazda kezei között.

A porkohászati acélok élezhetetlenek.

Nos, nem. Erre a legjobb érvem, hogy napi szinten használok egy a Spyderco cég által gyártott S110V acélt, ami állítólag „különösen nehezen élezhető”. Még csak nem is gyémánton, hanem szilícium karbid (SiC) kövön élezem minden további probléma nélkül. Természetesen egy KO13 (avagy 1.4034) acéllal könnyebben megvagyok, viszont a némi plusz munkáért bőven kárpótol az elképesztő éltartása. De hogy más porkohászati eljárással készült acélokat is említsek: Elmaxot, S30V-t, S35VN-t, S45VN-t,  S90V-t, M390-et, 20CV-t szintén éleztem már kövön és az élezhetetlenségüket nem tudom igazolni. 

A STAINLESS az teljesen rozsdamentest jelent.

Valójában teljesen rozsdamentes acél nem létezik. (Eddig talán a H1, H2, LC200N, VANAX acélok állnak legközelebb ehhez, őket „stainproof” jelzővel is szokták illetni.) Sós, nedves, oxigénben dús közegben (ez a hétköznapokban is előfordul, nem kell feltétlenül mesterségesen előidézni) a „stainless” acélok is tudnak korrodálni. Elég egy jó meleg nyári napra gondolni, amikor izzadunk és esetleg még a páratartalom is magas. Bizony meglep néhány stainless-hívőt, hogy a zsebében lapuló bicska pengéjén korróziós pöttyök, vagy foltok jelennek meg. A rozsdamentesség kérdése folyamatosan porondon van az acél fejlesztőknél, többet között a többször említett Dr. Larrin Thomast is komolyan foglalkoztatta a kérdés. Olyannyira, hogy manapság az egyik – méltán – legnépszerűbb és high-end acélnak titulált Magnacut acélt ő tervezte. Dr. Larrin a (közel) lehetetlennel próbálkozott, azaz olyan acélt tervezett, amely éltartó, szívós és erősen korróziótűrő egyben. Ez a három tulajdonság együttes jelenléte egy acélban eddig konvergált a lehetetlenhez, de úgy tűnik Dr. Larrinnek sikerült átvágnia a gordiuszi csomót, még akkor is, ha ez bizony az acél árában tükröződik.

Mai írásunk egy jó hosszú kávéhoz is kitartott, de reméljük kedveteket leltétek benne. Örülnénk, ha a komment szekcióban megemlítenétek néhány olyan állítást, tévhitet, amit mi nem taglaltunk, de Ti már találkoztatok vele, hadd tanuljunk mi is.

Ez az oldal sütiket használ.

Erősítsd meg, hogy elfogadod a nyomonkövetési cookie-kat. Amennyiben elutasítod ezeket, akkor a böngészési adatok nem kerülnek harmadik félhez.
Bővebben a cookie-kezelésről.