Az automatizált tömeggyártás korában a valódi kézművesség nem csupán tárgyakat, hanem történeteket és értékeket teremt. A szakmában sokan ismerik a Barta-késeket, de kevesen tudják, ki áll a penge mögött. Barta Zsolttal beszélgettünk a hentes ősök örökségéről, a legendássá vált Serpa modell születéséről és a késkészítés valódi, sallangmentes lelkéről.

A vágódeszkától a köszörűgépig: Az alapok

Barta Zsolt idén tölti be az 50. életévét, és ahogy mondja, a kések iránti tiszteletet és a funkció szeretetét szinte az anyatejjel szívta magába. Kun felmenőitől nemcsak a makacs önfejűségét, hanem nyugalmát és nem túl szószátyár természetét is megörökölte. De ez persze csak a látszat, hamar belemelegszik a beszélgetésbe.

„Édesapám hentes volt, így kiskölyök korom óta benne voltam az állatfeldolgozás világában” – emlékszik vissza a kezdetekre. „Az anyai nagyszüleim gazdálkodtak, komoly állatállományuk volt, több száz juhot tartottak. Gyerekként láttam, hogyan kell egy egyszerű juhász bicskával szakszerűen, mozdulatról mozdulatra feldolgozni egy állatot. Ott tanultam meg, hogy a kés elsősorban egy funkcionális eszköz. Teljesen mindegy, milyen díszes egy penge, ha a geometriája, az élezése vagy a vastagsága miatt nem alkalmas a munkára, akkor nem ér semmit. Én a mai napig ezt az elvet követem a műhelyemben.”

Zsolt nemcsak elméletben ismeri a húsfeldolgozást: 1993 óta a napi szintű konyhai, gasztronómiai munkák során folyamatosan teszteli a saját és mások eszközeit is. Profi szakácsként tökéletesen tisztában van azzal, hogy egy egyedi, személyre szabott vágószerszám óriási kincs az avatott kezekben.  A késkészítés gondolata nagyjából 13 évvel ezelőtt fogalmazódott meg benne, amikor úgy döntött, a piacon lévő számtalan gyári és egyedi darab után szeretne egy saját, tökéletesen kézre álló szerszámot alkotni. Munka után, szabadidejét feláldozva készíti késeit, de aki kézbe veszi bármelyik darabot is, eszébe sem jut, hogy egy “fusiban gyártott, kókányolt Bartát” tudhat magáénak.

Alkotótáborok és az Olimposz istenei

Bár sokan próbálkoznak internetes videókból tanulni, Zsolt vallja, hogy ezt a szakmát nem lehet a képernyő előtt elsajátítani. Neki az igazi áttörést egy  Hajdúböszörménybe szervezett, kétéves alkotótábor hozta meg, ahol a hazai késes világ legnagyobb alakjaitól tanulhatott.

„Olyan nevek hoztak oda gépeket és alapanyagokat, mint Lovász Gyula,vagy éppen Kocsis Feri” – meséli Zsolt. „Meghívták Szaszát (Szántó Szabolcs) , Jeneses Józsit, Nagy Csabát, Szálkai Robit, Hegyes Palcsesz “Angelero” Imrét és még sorolhatnám. Odaléphettünk a szalagcsiszolókhoz, megmutatták a fogásokat, a kovácsolás alapjait, és azt, hogyan lesz egy nyers csapágygyűrűből vagy laprugóból szakszerűen hőkezelt, készre finiselt, bemarkolatozott kés. Számomra ezek az emberek akkor az “Olimposz istenei” voltak, akiket addig csak a Késmánia magazinban láttam. Hihetetlen élmény volt később, az első saját kiállításomon elérni azt, hogy helyet kaptam közöttük, és Kocsis Ferenc asztala mellett állíthattam ki a saját munkáimat.

Ezekhez a készítőkhöz képest ma is hátulgombolósnak tartom magam, mindig van mit tanuljon az ember.

Mindmáig szeretem a késkészítés minden csínját-bínját, de a baknizást még most is mumus folyamatnak tartom. Viszont az olyan pásztor kés, amibe bele van reszelve egy szőlőlevél, gyönyörű diófa a markolata, annak lelke van. Amikor készen előttem fekszik a kés, akkor látom: megérte a kínlódás. Nem is akarom eladni, de persze nem tarthatok meg minden darabot🙂”

Érdekelt, vajon mennyi kést birtokolnak a felhasználók, hiszen 13 év alatt biztosan jópár elhagyta a műhelyt.

“Fogalmam sincs, az évek alatt mennyi kés került ki a kezeim közül. Tényleg. Sosem tartottam számon, csak nagy szeretettel készítettem őket. Az elsőt elkunyerálta egy motoros cimborám, használja most is. Emlékszem, 100cr6v-ből készült, de semmi kiemelkedő dolgot nem tudok vele kapcsolatban megemlíteni. Nincs otthon a késeimből bemutató darab, a saját felhasználásra készültek is mindig a barátoknál kötnek ki. Cserébe  egy pénzérmét szoktam kérni, hogy a barátság megmaradjon. Van már annyi érmém, hogyha át kell evezni a szellemvilágba, ki tudom fizetni majd a révészt. De bizony úgy kell húzza a lapátokat Kharon, hogy én vízisízni akarok ám.

Az egyik késvásáron, miközben vágtam el egy zsineget, a vásárló megrökönyödve nézte, hogy egy Spydercot használok. Megkérdezte, miért nem a saját munkámmal dolgozom?Ez akkor szöget ütött a fejemben és azóta mindig van nálam egy jól használható Barta kés.”

Kérdésemre, hogy miként választ anyagot egy késhez a vásárló a rendeléskor, Zsolt megfordítja a dolgot.

“Én választok, nem a megrendelő.” Felnevetve magyarázza tovább értetlenkedésem látva.

“Mindig megbeszéljük, hogy mire lesz használva a kés. Mennyire tud bánni vele az illető, hogy tudja karbantartani majd, ha megkívánja a törődést a munkák után a penge. Csak ezután ajánlok megfelelő alternatívát vagy alternatívákat. Átrágjuk magunkat a felületkezelésen, ami szintén fontos elem a felhasználási területet tudva. A markolatanyag az, ahol már csaponghat az elme, mert a legtöbb anyag nagyon jól használható minden téren, bár nyilván itt is vannak határok.”

Azt, hogy elvállal-e bármilyen felkérést, határozott mozdulattal utasítja el.

“Egyáltalán nem, ennek is oka van.

Ha én csinálok 100-ból 99 tökéletes kést, de az utolsó valamiért használhatatlan, senki nem azt fogja mondani: Zsolti, de jó vagy! Nem nem, azt hallom majd, hogy ennyi év munka után sem tudtam megtanulni rendesen elkészíteni egy kést! Én ezt nem engedhetem meg magamnak, és nem a pénz miatt. A reputációm nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy ilyen beleférjen. Tudod, ha sikerül egy szintre eljutni valamiben, abból senki nem akar engedni, mert tudja, hogy mennyit dolgozott érte. Látja maga mögött az utat és a sok buktatót, amin keresztül ide elérkezett.”

Laprugótól a Hungary-csapágyig

Zsolt korábban előszeretettel kísérletezett bontott anyagokkal, amelyeknek sajátos történetük van. Gyakran járt méhtelepekre alapanyagért, és a mai napig büszke azokra a késekre, amelyek régi teherautó-laprugókból vagy masszív kerékcsapágyakból készültek.

„A laprugót a hűtőmágnes is alig fogja, de a tűz jól tolerálja, hálás anyag” – magyarázza a technikai hátteret. „A csapágyacél már kényesebb, abból inkább rövidebb, húsosabb pengék készülnek. Egyszer találtam egy olyan régi, békebeli kerékcsapágyat, amibe még bele volt ütve a ’Hungary’ felirat. Úgy sikerült lekovácsolnom és lenyújtanom az anyagot, hogy a kész kés pengéjén, a tengelyház eredeti részeként, tisztán olvasható maradt a felirat. Mindmáig megvan a fotóm róla: az egyik képen a nyers kerékcsapágy látható, a másikon pedig a belőle született kés.”

A Serpa-sztori: Nincs sallang, csak a tiszta funkció

Ha a Barta-késekről beszélünk, szinte mindenkinek a Serpa modell ugrik be, amely Zsolt eddigi legsikeresebb és legnépszerűbb kése. Bár évekig kizárólag egyedi darabokat készített, a vásárlói nyomás végül rávitte, hogy állandó modellt is alkosson – így született meg a Serpa. A névválasztás mögött pedig komoly filozófia húzódik.

„Nem nézek sok filmet, de a természetfilmeket szeretem. Amikor a K2 vagy a Mount Everest meghódításáról szóló műsorokat néztem, láttam a csúcstechnológiás, méregdrága felszerelésekben feszítő profi hegymászókat. A háttérben pedig ott voltak a serpák: egyszerű, kopott ruhákban, oxigénpalack nélkül, elképesztő súlyokat cipelve a hegyre. Ők az evolúció csúcsai abban a környezetben. Nincs körülöttük hírverés, nincs hájp, csak teszik a dolgukat, felviszik a málhát, és ha kell, életet mentenek.

Én pontosan ezt az acélos terhelhetőséget és egyszerűséget akartam átültetni a késbe. A Serpa egy végtelenül egyszerű, sallangmentes, funkcionális szerszám. Nincs túlcsicsázva, de a végletekig terhelhető. Az volt a célom, hogy ha valaki elmegy egy elegáns rendezvényre vagy templomba, büszkén viselhesse mint egy nívós, szép tárgyat – de ha ki kell menni az erdőbe dolgozni vagy fát hasogatni, akkor is a Serpát vegye elő, mert nem hagyja cserben.”

A modell sikerét bizonyítja, hogy az aktív késhasználók és gyűjtők körében pillanatok alatt kultikus darabbá vált. Zsolt előszeretettel húzza ki a pengéket egészen vékonyra, mondhatni: a teljes leélezés mesterévé vált.

„Ez a precíz geometria a Berényi Sanyi által végzett professzionális hőkezeléssel párosulva olyan vágóteljesítményt biztosít, ami a legzordabb körülmények között is megállja a helyét.”

Két kerékről a műhelybe-sztorizgat a mester

Kevesen tudják, de Zsolt életében a motorozás is meghatározó szerepet játszott, tagja volt több motoros csapatnak is. Lassan hat éve azonban, családi és személyes okok miatt, végleg letette a lantot, és azóta csak ritkán indította be a kedvenc 750-es Kawasakiját, ami már húsz éve a tulajdonában van. A motoros világba ma már csak a kiállítások és baráti meghívások révén jár vissza, immár nem klubtagként, hanem mint „a Barta Kések”, ahol a régi barátok mindig testvérként fogadják.

A motoros és késes múlt egy ponton mélyen összekapcsolódott Zsolt életében, méghozzá a néhai Bocor Péter szerszámedző, a legendás Bocor-bicskák készítője révén.

„Péterrel nagyon szoros barátságot ápoltam a haláláig. Amikor 40 éves voltam, Péter készített nekem egy egészen különleges darabot: egy tiszafagyökér paneles bicskát. Félelmetes egy műremek, a mai napig megkönnyezem, amikor előveszem a zsebemből.”

Előkerülnek persze vicces sztorik is. Nógatom, hogy osszon meg velünk legalább egyet.

“Ez tavaly nyáron történt, Debrecenben. A lányom mindenáron szeretett volna egy katanát, szereztünk neki az egyik barátom közreműködésével. Kicsit később szóltak, hogy lenne egy kiállítás, ahol szívesen látnák ezt a darabot is. Elindultunk a lánykámmal itthonról, de pont akkor volt a Campus-fesztivál,  rendőrségi razzia volt az utakon. Előttem kb vagy 10 autó átment az ellenőrző ponton, persze a kopasz fej és a megnyerő tekintetem megtette a hatását, gyorsan félre is állítottak kontrollra. A papírok átnézése után érdeklődve bekukkantott a kocsiba és kérdi a rendőr:

-Hová igyekszünk?

-Kard kiállításra.

-Mi az a szép hosszú csomag a hátsó ülésen?

-Japán katana…

Hirtelen vagy 8-an körbeállták a kocsit.

-Megnézhetném közelebbről is?

-A lányomtól kérje, mert nem az enyém…

Kigúvadt szemekkel, de udvariasan elkérte és óvatosan megnézte, aztán mikor elmondtam a teljes sztorit, visszaadva a kardot, megkérdezte:

-Miért nem ezzel kezdte?

-Mert nem kérdezte….

Jó dolog ez a kun vér, segít megnehezíteni az amúgy sem egyszerű életet…”

Példaképek és a jövő értékei

Zsolt nem rejti véka alá a véleményét a szakmáról: úgy látja, hogy a mai világban a kézműveseknek nem egymással, hanem a mindent elárasztó, olcsó távol-keleti tömeggyártással kell szembenézniük.

“Tudod a kínaiak megtehetik, hogy akár veszteségesen is elárasszák a késes piacot a tucatáruikkal. Nekik ez nem számít. Nekem viszont van egy költségkeretem, amibe bele kell férjek. Ellenben a minőség rovására sem mehet a gyártás. A késeimre minden esetben garanciát vállalok, ami addig tart, amíg dolgozni bírok. Markolatjavítás, élezés, újrafiniselés mindegy. Mindenre kiterjed, amire lehet. A felhasználói hibát is szó nélkül korrigálom, de saját hibával szerencsére nem találkoztam eddig. Kell a visszajelzés a vásárlóktól, főleg ha a kritika esetleg negatív. Abból lehet fejlődni, az tart a földön. Szeretem, mikor a vásárokon vagy kiállításokon odajönnek és személyesen beszélgetünk. Megvan a kontakt és ezzel figyelhetek az igényekre. Diskurálunk, sztorizgatunk. A késkészítés kellemes része, mikor “csak eladni” kell.  Nagy dumás vagyok amúgy, valószínűleg a vendéglátós múlt lehet az oka. De kell  valami katalizátor, mert a felmenőimtől örökölt nyakasság nem pont a barátkozás legfontosabb alappillére. Első alkalommal furcsa volt, de jól esett, hogy ismeretlenekkel pillanatok alatt azonos hullámhosszon voltunk és megtiszteltek a bizalmukkal. Ez az érzés a mai napig elkísér, talán emiatt is megyek szívesen, ha hívnak.”

Éppen ezért tartja kulcsfontosságúnak az emberi jellemet és az igazi szakmai barátságokat is.

Amikor a példaképeiről kérdezem, olyan neveket említ, akikre emberileg és szakmailag is felnéz.

“Misányi Laci bácsi számomra egy igazi  őstehetség és óriási ember, a nagybetűs példakép. De ugyanígy említhetném a fiát, ifjabb Misányi Lacit, Berényi Sanyit, vagy a fiatalabb generációból Zelen Gergőt és Csuth Gabit is. Ők nemcsak kiváló késkészítők, hanem segítőkész, egyenes emberek, akikkel bármikor lehet ugratni egymást egy-egy rendezvényen, vagy leülni egy sör mellé. Ha valami gondom van, bármelyikük kész azonnal mindent eldobva segíteni, de persze ez kölcsönös, oda-vissza működő dolog. Szerencsés vagyok, hogy nem csak ismerhetem, hanem a barátaimnak is nevezhetem őket.”

Amikor megkérdezem, hogy a szabadidejét  mivel tölti, hangosan felnevet.

“Ritka madár az. Ha mégis van, akkor leginkább a lányomé, a közösen eltöltött idő számomra prioritást élvez. Minden pillanatom alfája és omegája ő.

Néha persze a barátokkal is kikapcsolódunk, nem vagyok álszent sem.”

Barta Zsolt számára a késkészítés rég túlmutat a puszta megélhetésen.

„Természetesen a pénz is számít, hiszen ebből támogatom a lányom jövőjét és a tanulmányait. De ami igazán éltet, az az alkotás és a maradandóság vágya. Nyilván lehetne talán még több pénzt kivenni ebből, de az nem én lennék. Jobban szeretem annál a készítés örömét, hogy elanyagiasítsam. Én már rég nem leszek sehol, de a Barta-kések, a Serpák még ott lesznek a következő generációk zsebében. Ha évek múlva egy gyerek a kezébe veszi, és azt mondja: ’Ezt még édesapámtól örököltem, és egy Barta nevű készítő csinálta’ – na, nekem ez a valódi elismerés. Tudtam adni valami maradandó értéket a világnak.”

Nektek van Barta-késetek vagy tervezitek valamelyik modellt beszerezni?

írjátok meg kommentben!

Ez az oldal sütiket használ.

Erősítsd meg, hogy elfogadod a nyomonkövetési cookie-kat. Amennyiben elutasítod ezeket, akkor a böngészési adatok nem kerülnek harmadik félhez.
Bővebben a cookie-kezelésről.