Előzmények
A mai bejegyzést némi túlzással atomkatasztrofikus méretű brainstorming előzte meg a VaszilijEDC blog háza táján. Péntek volt, a nagyobb lélegzetvételű, sokakat érdeklő cikkek (pl. Hogyan lehet nagy nyereséggel eladni enyhén használt foldereket?) még nem álltak félkészen sem, a vasárnapi beharangozó időpontja viszont már vészesen közeledett, ezért a szerkesztőségből mindenki izzadtságtól gyöngyöző homlokkal várta a másiktól, hogy legyen valami mentő témája, fiókban tartott recenziója. Némi hezitálás után úgy döntöttem, aktivizálom magamat, és írok valamit, ami arról szól, ami mostanában engem foglalkoztat…
…még akkor is, ha ez nem feltétlenül lesz mindenki számára érdekes.
Tehát egy nagyon niche jellegű cikket hoztam most, ami a sniccerek, illetve craft knife-ok upgrade-eléséről, moddolásáról, magyarul ezeknek a fejlesztéséről és átalakításáról szól.
Hogyan lehet ezt megtenni? Mi az értelme, előnye-hátránya az ilyesminek? Kell-e ezeket az egyszerű, olcsó, funkcionális eszközöket piszkálgatni egyáltalán?
A cikk három gyakorlati példán keresztül járja körül a témát.
Fontos megjegyezni, hogy a blogon már született egy tök jó cikk némileg hasonló témában a „rendes zsebkések” egyediesítéséről (nem én írtam, mindenki megnyugodhat) Pimp your knife címmel, na ez egy erősen ajánlott olvasmány. Fontos különbség azonban azon írás és a mostani között, hogy én most nem a pimpelésre (vagyis a vizuális vagy egyéb szempontú egyediesítésre) helyezem a hangsúlyt – bár természetesen minden házi átalakítás egyedi jelleget ad a vágóeszköznek – , hanem valamiféle funkcionális többletet próbálok adni ezeknek a felszereléseknek. Meg persze ezúttal nem klasszikus EDC késeket bütykölünk, hanem olcsó, lemezpengés tapétavágó/craft késeket.
Az igény megfogalmazódása
Három alanya lesz a mostani gondolatmenetemnek, mind a három japán gyártású OLFA eszköz.
Az első az OLFA CK-2, ami technikailag nem sniccer, hanem egy cserélhető pengéjú craft knife – ez utóbbi rá is van írva. Én sajnos mindig sniccernek hívom, ezúton is elnézést kérek emiatt a kissé hibás kategorizálás miatt, biztos a funkciója és az egyszerűsége okozza a zavart a fejemben.
A második az OLFA H-1, ami tényleg egy klasszikus tapétavágó kés, azokból is az egyik legnagyobb és legrobosztusabb.
A harmadik pedig az OLFA S, ami a H-1 tökéletes ellenpár-sniccere: kicsi, könnyű, szinte játékszernek tűnő mini eszköz, ami mégis korrektül használható a mindennapokban.
Mind a három eszköz nagyszerű a maga nemében, olcsók és elterjedtek is, emiatt talán reprezentatívnak is nevezhető az upgradelésük górcső alá vétele.
Na, de miért is kellene ezeket jobbá tenni? Hát nem tökéletesek úgy, ahogy a japán mérnökök megálmodták őket?
A válasz, mint mindig, a usertől, azaz a felhasználótól függ. Ha ugyanis a boldog sniccertulajdonos egy kicsit másként is szeretné használni a szeretett mini bökőjét, mint ahogyan azt a felkelő nap országában megálmodták, akkor már előfordulhat, hogy csalódik a tárgyban, és kevésbé lesz boldog. Ebben az esetben a kedves user vagy lemond az eszközről és inkább vesz egy másik fajta vágószerszámot, vagy gondol egy merészet, és megpróbálja átalakítani a „majdnem tökéletes” sniccerét.
Hogy ne csak balladai homállyal övezett általánosságokban beszéljek, itt vannak a konkrét hiányosságok, amik engem mint usert, az OLFA sniccerek módosítására ösztökéltek:
CK-2:
Döfés hatására a penge előbb-utóbb mindig visszacsúszik a markolatba, bármennyire vadul is szorítom meg a penge rögzítő csavarját. Ez bizony a keményebb fába-műanyagba történő lyukfúrásnál igencsak zavaró.
H-1:
A markolat és a penge lényegében elpusztíthatatlan, hacsak nem oldalirányban feszítem meg a teljesen kitolt pengét. Viszont a fekete műanyag „kocsi” a tokban, ami a pengét rögzíti, viszonylag sérülékeny, ütődésre repedéssel és töréssel reagálhat. Ha olyan vadállat vagy, mint én, aki nem kíméli a munkás sniccerét, könnyen szembesülhetsz azzal, hogy a műanyag kocsi eltörése egy csapásra véget vet az eszköz pályafutásának.
S:
Jó dolog a nyakban viselhető sniccer, de egy ilyen pehelysúlyú cukiságnál a kulcskarikára csiptetve, zsebben való hordozás lenne az igazi. Ez gyári állapotában sehogy sem megoldható, mert zsebben hánykolódva a lyukkal ellátott pengetörőről könnyen leugrik az eszköz. A snicceren magán meg nincs furat, ahová a karikát be lehetne fűzni. Szóval itt is bejön édesapám mondása, miszerint „Jegyezd meg fiam, mindig a lyukkal van a baj!”.
Az elmélet és a megvalósítás
CK-2:
Meglehetősen hosszú időbe telt, mire sikerült kitalálnom a jó megoldást a penge hátracsúszása jelentette problémára. Rengeteg verziót átgondoltam, és sokat meg is valósítotttam, általában kínos/vicces eredményekre jutva.
Először a csavaros rögzítés erősítésén és duplikálásán gondolkodtam. Ha jobban meghúztam a rögzítő csavart, plusz a vájatba még egy plusz csavart beleraktam, akkor elvileg sokkal nehezebben kellett volna előjönnie a hibának. Hát a gyakorlat nem igazolta ezt, ugyanis két csavarral is simán vissza tudtam nyomni a pengét a helyére, ha mondjuk PET palack alját próbáltam átlyukasztani. A csavarral történő erősítés így zsákutcának bizonyult.
Második körben egy apró, mindkét végén villás toldatot készítettem, amit a markolatban futó vájatba helyeztem, úgy, hogy egyik kiszélesedése a pengének, a másik meg a vájat hátsó részének feszüljön. A közbetétet elkészítettem fából, műanyagból és fémből is. A PET palack alját mindhárom megoldással már jól lyukasztotta, ám a konstrukció mindegyik esetben azonos pontokon bukott el: a közbetét be- és kivétele nyűgös volt, csúnyán nézett ki, ráadásul a pengét tartó csavar lazulásával hajlamos volt kipottyanni a helyéről. Egy szó, mint száz, életszerűtlen megoldás volt, újat kellett kitalálni.
Végül egy penge csere során támadt az az ötletem, hogy egy régi, használt pengét flexszel némileg átalakítva (megcsonkítva) helyezzek be a markolat belsejébe. Ez már nem tudott semerre menni, stabilan tartott, és még látványban is illett a sniccerhez. Hát ez lett az a megoldás, amire végre rá tudtam mondani, hogy „igen, így már pöpec lesz”.
A sima döfködés után, amit a felturbózott CK-2 hiba nélkül hozott, egy kis célba dobálás jelentette a „harduse” tesztet. A technológia itt is jól vizsgázott, bár a közbetét penge lassan, de biztosan elkezdte szétfeszíteni a markolat végének bepréselt lezáró pontját. Ezt egyszerűen tudtam orvosolni egy kulcskarika befűzésével. Innestől már a markolat végébe rakott karikának feszült a toldat, nem pedig a préselt résznek.
Már csak az maradt hátra, hogy felismerjem: a jelenlegi formájában a sniccer ugyan kb. fixpengés élményt ad, viszont nem összecsukható, csak két perc szerelés árán. Egyszer-kétszer nekifutottam az erdei sétáim során a szerelgetésnek, ám némi anyázós fűben keresgélés után hamar letettem erről. Az átalakított példánynak inkább kerestem egy erős gyöngyvászon tokot (CK villanyszerelési erősolló tokja) amiben nyitott állapotban nyakláncon vagy övön hordhattam, és voilà, kész is volt egy cserélhető pengés mini fixpengés, amit nem kell sajnálni, mert olcsó, és minden eleme fillérekből pótolható.
(Egy nem módosított példányt meg a hátizsákomban hagytam „backup” késnek. Biztos, ami biztos!)
H-1:
A H-1-re sajnos az udvari szerszámok pakolása során sikerült rádobnom egy nagyobb csavarkulcsot, ami az említett fekete műanyag „kocsi” alkatrész töréséhez vezetett. Innestől a pengét nem tartotta semmi, és nem lehetett stabilizálni a használat során. Bánatomban vettem egy újat a sniccerből (tudjátok, nem egy ökör ára, meg volt a helyi festékboltban is, szóval a postaköltség sem terhelte a beszerzést), de a markolatot nem volt szívem kidobni.
Sokat agyaltam azon, hogy hogyan tudnám pótolni a törött elemet. Először persze megragasztani próbáltam. Természetesen a ragasztás nem bírt semmit, azonnal újra eltört. Utána eljátszottam a gondolattal, hogy esztergáltatok egy, a sérült alkatrészhez hasonló darabot, csak fémből, és akkor tényleg egy hülyebiztos strapasniccert kapok (Létezik ilyen szó? Most már igen! Ez bizony nyelvújítás a VaszilijEDC blogon!). Ezt azonban elvetettem, mert aránytalanul drága és időigényes mutatvány lett volna a tapétavágó értékéhez képest.
Végül szétnéztem a ház körül, és egy megfelelő méretű csavar, egy hozzá való anya, meg két alátét segítségével megoldottam a kocsi hiányát. Mit ne mondjak, bizony elég kókány hatású lett a végeredmény, és kicsit macerásabb volt a zárás-állítás is, mint gyári állapotában. De: fillérekből meg lehetett oldani, a sniccer innestől a funkcióját ellátta, és azokra a ház körüli barkács feladatokra, amikre én használtam, tökéletesen alkalmas volt. Fotózni nem akartam a megpatkolt eszközt, viszont használni teljesen jól tudtam. Plusz ettől a ponttól kezdve tényleg hülyebiztos lett a felszerelés, mert semmit nem lehet eltörni rajta (jó-jó, a pengét el lehet, ha nagyon hosszúra nyitja a user, de talán ezt mindenki feléri ésszel).
S:
A legnagyobb munkát a legkisebb sniccer adta. Itt gondoltam egy merészet, és lefűrészeltem az eszköz markolatának hátsó egynegyedét. Ezzel rövidebb lett a sniccer, igazi kis „öcsipók”. Egyúttal értelemszerűen a pengét is meg kellett kurtítanom, ami nem volt nehéz, hiszen tördelgető pengés a felszerelés.
A markolat megcsonkítása után azonban a műanyag pengetörő toldat már nem rögzült a snicceren, tehát nem volt furat, ahová a kulcskarikát befűzhettem volna. Hogy fogom ezt én a kulcsaim mellett hordani, ahogy megálmodtam?
Az ismert vicc felkiáltásával („Tarzan erős, fúrni új lyukat!”) kifúrtam a markolat legvégét, kipipálva ezzel a rögzítés gondját. Igen ám, de eddigre a sniccer eredetileg fekete bevonata a hétköznapi használattól, a fűrészeléstől és fúrástól inkább zebracsíkosnak hatott, és bizony ocsmányul nézett ki.
Szétnéztem, milyen festékspray van otthon, aztán gyorsan lefújtam a tapétavágó nyelét Mora Classic markolat (civileknek csak burgundi) pirosra. Így már, ha nem is szép, de legalább vállalható lett a felszerelés külalakja.
A végébe rakott karika miatt a fogás nem volt rossz a miniatürizált snicceren, a maximum három centis élhossz vállalható volt, hiszen a hártyavékony penge egyébként is nagyon sérülékeny, ha hosszabbra ereszti az ember.
Egész elégedett voltam a végeredménnyel, amíg a kulcsokkal együtt való zsebben hordás miatt el nem kezdett pattogzani a bevonat az eszközről.
No igen, le is kellett volna lakkozni…
Projekt értékelés
Most, hogy végigvezettelek benneteket a három OLFA eszköz módosításának hogyanján és mikéntjén, itt az ideje, hogy értékeljem a folyamatot és az eredményeket. Ehhez a cikk elején feltett kérdéseket kell ismét előcitálnom.
Hogyan lehet a sniccerek átalakítását megtenni?
Mint fentebb olvasható volt, nem egy ördöngősség ez. Egy kertes házban jó eséllyel megvan minden tárgyi eszköz ahhoz, hogy kedvenc tapétavágónkat kicsit felturbózzuk. Ami a fontos: használjuk a képzelőerőnket, és ne hagyjuk, hogy a sikertelenség letörje a lelkesedésünket. Ted Lassót idézve „a hibázás a folyamat része”. A sniccerek többnyire olcsó, igénytelen, egyszerű eszközök. Ha bizonyos vágóeszközök meghekkelése kapcsán szabadjára akarjuk engedni a bennünk lakó Mekk Mest… akarom mondani MaCGyvert, jobb, ha először ilyen párszáz forintos darabokon kísérletezünk, nem prémium foldereken.
Mi az értelme, előnye-hátránya az ilyesminek?
Értelme akkor van, ha valaki belső motivációt érez magában a vágóeszköze átalakítására, mert mondjuk a saját használati/hordási szokásainak, szépérzékének, stb. megfelelőbbé akarja tenni a sniccerét. Divatból (persze ez egyáltalán nem divat, inkább rétegműfaj), vagy fogadásból nem érdemes belevágni, mert lájkok ezreit semelyik Facebook csoportban nem fogja vonzani egy megbütykölt 2000 Ft-os tapétavágó.
Az ilyen projektek előnye, hogy olcsón segítenek a kreativitásunk megélésében, könnyen tudunk valami egyedit alkotni, és a barkácsolási folyamat közben kiszakadunk kicsit a hétköznapi taposómalomból (flow érzés, tudjátok). A H-1 példájából látható, hogy adott esetben az egyediesítés segíthet kidobásra ítélt alkatészek megmentésében, illetve hulladékká vált, törött eszközök újra használhatóvá tételében.
Hátrányok. Ha egy ilyen megújítási folyamat esetén a rááldozott időt és energiát nézzük, bizony ezen erőforrások felelőtlen pazarlásának tűnik minden ilyen projekt. Felgyorsult, folyton rohanó világunkban, ha a puszta számokat nézzük, nem éri meg ilyesmivel foglalkozni. Azalatt az idő alatt, amíg a fenti három barkácsolást kitaláltam és megvalósítottam, simán meg tudtam volna írni egy 15 oldalas horrornovellát, vagy akár kétszer is fel tudtam volna ásni a kertet. De lehet, hogy még egy normális fixpengés kést is el tudtam volna juttatni a tervezéstől a hőkezelés fázisáig.
Aztán ott van még a negatív (kés)társadalmi megítélés is. Ha az ember eljut idáig, hogy felturbózza a sniccerét , akkor már miért nem vesz inkább egy normális kést, ami jobban megfelel számára? Ha ilyet csinálsz, akkor rögtön jönnek az értetlenkedő, rosszalló pillantások…
Kell-e ezeket az egyszerű, olcsó, funkcionális eszközöket piszkálgatni egyáltalán?
Őszintén? Nem. Ezek az tárgyak pont arra vannak kitalálva, hogy eldobjuk őket, ha már nem tetszenek, vagy valami bajuk lett. A penge magából a konstrukcióból fakadóan előbb- vagy utóbb úgyis a szemetesben végzi. A sniccer, mint olyan, pont az ellentéte az embert egész életében kiszolgáló prémium foldernek vagy a „már a nagyapám is ezzel vágta a szalonnát” szlogenű magyar bicskának.
Pl. ahelyett, hogy az S-t farigcsálom, simán a helyi kínai boltban is vehettem volna egy kisebb, fröccsöntött műanyag markolatú sniccert 500 forintért.
Akkor mégis miért kell ez?
Ennyire szembemenni a gyártói szándékkal már-már lázadásnak számít a fogyasztói társadalom rendje ellen. Hogy jön valaki ahhoz, hogy egy 2000 Ft-os kis ipari késsel akarjon kiváltani egy 14 000 Ft-os cserélhető pengés Cold Steel Clik-N-Cut kést?
Hová lesz így a világ, ha nem akarjuk eldobni azt, ami olcsó és eldobható, inkább próbálunk hozzá valami plusz többletet adni?
Gyalázat…
Üdvözlettel:
dr. Smiri Sándor