Arculat

János a HR-en ült, és azon gondolkodott, hogy Izabella hogyan tud olyan rövid szoknyákat viselni, amiből még épp nem látszik ki semmije, az embernek mégis minden pillanatban az az érzése, hogy a következő pillanatban be fog tudni kukkantani alá. Ebben persze az iroda minimalista dizájnja is a lány cinkosa volt: a vékony króm lábakkal szerelt asztal megfosztotta a mögötte ülőt a személyes tér kialakításának lehetőségétől is. A vezetőség szerint az enteriőr letisztult volt és modern, János szerint sivár.

Már épp kezdett kényelmetlenné válni számára a tárgyalószék, amikor Izabella rávillantotta jól begyakorolt mosolyát.

– Gyere, János! Foglalj helyet!

Az asztal előtt álló szék persze nem volt kényelmesebb annál, mint amin eddig ült, épp csak elegánsabbnak tűnt a bőr borításával. János leült a lánnyal szemben, és kíváncsian nézett rá.

– Gondolom, sejted, hogy miért kértem, hogy fáradj ide – mondta Izabella. A céges protokoll miatt mindenki tegeződött, vezérigazgatótól kezdve a portásig, ugyanakkor egyesek képesek voltak élőszóban is egy rosszul megírt évnyitói beszéd stílusában fogalmazni.

– Őszintén? Fogalmam sincs – vallotta be János. Pedig gondolkodott rajta, de nem emlékezett semmilyen incidensre, ami miatt a HR látni akarhatta volna. Leépítésről sem tudott, elég jól ment a cég a válságos időszak ellenére is.

Izabella meglepettnek tűnt. Mintha ezzel a válasszal belerondított volna a forgatókönyvébe. Keresztbe tett lábait megcserélte az asztal alatt – János most sem látott semmit, ami nem rá tartozott, majd visszavarázsolta a mosolyt az arcára.

– A késről van szó. Amit állítólag magadnál tartasz munkaidőben. – A kés szó valami csúnya nemi betegségnek hangzott a szájából.

– Igen? Mi van vele? – Jánosnak ez eszébe sem jutott. Kedvelte a késeket, bicskákat, és mindig volt nála legalább egy. A munkahelyén is, bár ide szándékosan egy tradicionális bicskát választott.

– Nos, a cég arculatába nem fér bele, hogy a dolgozók felfegyverkezve járjanak be. Milyen képet sugárzol azzal magadról, így aztán a cégről is, ha egy kést hordasz magaddal?

János zavarban volt. Nézte a vele szemben ülő, csinos lányt a ropogós blúzában, kis szoknyájában, elegáns tűsarkújában, tökéletes sminkjében és frizurájával, és olyan érzése volt, mintha egy marslakóval beszélne. Tudta magáról, hogy negyvenes évei vége felé járva nem illeszkedik tökéletesen a multis környezetbe. Idegennek érezte a kényszeresen laza beszédstílust, a személytelen munkakörnyezetet, a csapatépítő napok erőltetett fesztelenségét. Igyekezett persze beolvadni, és eddig nem tapasztalt senki részéről ellenszenvet a személyével kapcsolatban.

– A céges szabályzat nem tiltja – nyögte ki végül. Folytatta volna, de Izabella megelőzte.

– A szövege nem, de a szellemisége! Nem foglalhatunk bele minden apróságot, de az arculat, a cég filozófiája egyértelműen kommunikálva van. És ebbe nem férnek bele a fegyverek. Gondolom, ebben egyet tudunk érteni, János!

János mást gondolt erről. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Izabella nem kíváncsi erre. A lány úgy nézett rá, akár egy prédára leső kígyó, talán nem is pislogott. Épp nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor kopogtak az ajtókereten – ajtók, a cég szabad szellemiségét szimbolizálandó, nem voltak -, és Anna, a vezérigazgató-helyettes robogott be az irodába.

– Na végre, egy férfi! – kiáltotta. – János, nincs véletlenül magánál egy bicska? Reggel nem volt időm elkészíteni a szendvicseimet, és az enyém a másik ridikülömben maradt.

A férfi meglepetten pislogott fel a nőre. Egy pillanatra azt gondolta, hogy valamiféle átveréssel van dolga. A két nő szövetkezett, hogy kiugrasszák a nyulat a bokorból, vagy a kést a zsebéből. Ugyanakkor Anna nyílt, mesterkéletlen mosolyát és laza, barátságos testtartását látva elhessegette ezt a lehetőséget. Amúgy is kedvelte a nőt, tetszett neki a stílusa, ahogy nem megkövetelte, hanem kivívta a dolgozók megbecsülését. Ja, és nem tegeződött mindenkivel: a céges jófejség-protokoll rá nem vonatkozott.

– Éppenséggel van – mondta János. Előhúzta zakója belső zsebéből az egyszerű bőrtokba bújtatott bicskát, és átadta a nőnek.

– Remélem, nem bánja! – Anna kivette a bicskát a tokból, és alaposan szemügyre vette. – Szép. Nagyapámnak volt hasonló. Csak neki agancs markolattal, meg talán nagyobb is volt ennél valamivel. Persze, egy kislány szemében minden nagyobbnak tűnik.

– Nem, dehogy. Jó étvágyat a szendvicsekhez – mosolyodott el János.

– Köszönöm. Visszaviszem majd, ha végeztem – mondta Anna, és sarkon fordult. Aztán a folyosóról visszalépett. – Amúgy mi járatban a HR-en? Ugye nem hagy itt minket?

János a sápadtan ülő Izabellára pillantott, aki mintha igyekezett volna beleolvadni a fehér környezetbe. Az arcán ülő mosoly csak vékony, vörös vonalnak tűnt.

– Semmiképpen – rázta meg a fejét János. Felkelt, és elindult ő is kifelé az irodából. – Csak a cég arculatáról beszélgettünk Izabellával.

Tetszett az írás? Megoszthatod akár nem késes ismerőseiddel is. Véleményedet pedig várom a blog Facebook-oldalán!

A borítókép a Pixabay-ről származik.