Gyerekként a 80-as években, amikor először került bicska a kezembe, a világ még valahogy egyszerűbb volt. Ha az apámtól kapott NDK gyártmányú sárgaréz nyelű „úri” bicskát, a felénk oly jellemző klasszikus aratót, vagy az ikonikus piros svájci bicskát nézem, egy dolog biztosan közös volt bennük: ahol a markolat véget ért, a penge ott azonnal elkezdődött. Megfogtad a nyelét, aztán faragtad a mogyorófa nyársat, vagy szelted a szalonnát. Eszünkbe sem jutott, hogy valami hiányozna onnan a penge tövéből.
Ma viszont? Bemész egy késes csoportba, kinyitsz egy fórumot, és vérre menő viták folynak arról, hogy egy adott modellen miért van, vagy épp miért nincs „finger choil”, azaz ujjvájat. Újkori huncutság lenne csupán? Egy jól eladható divathóbort vagy egy valódi ergonómiai forradalom, amit a régi mesterek egyszerűen csak kihagytak a számításból?
Történelmi távlatból nézve a penge tövének élezetlenül hagyása persze nem teljesen új találmány. Gondoljunk csak a középkori kardok, vagy a méretesebb tőrök ricassójára, ahol a penge töve tompa maradt. De a kifejezetten a mutatóujj befogadására optimalizált, mély, íves ujjvájat – ahogy ma ismerjük – nem igazán létezett a történelmi vágóeszközökön. Miért is lett volna? Egy kést arra terveztek, hogy a markolatánál fogva vágjanak vele.
A változást a 20. század vége, a modern taktikai kések és a városi EDC (EveryDay Carry) forradalma hozta el. A lavinát leginkább Sal Glesser és a Spyderco indította el. Ők csináltak rendszert abból, hogy a pengére „rá lehessen fogni” (choke up). A Paramilitary, a Native vagy a Sage szériák ujjvájatai ikonikussá váltak. Nem sokkal később a Strider és Rick Hinderer is rátette a névjegyét erre a megoldásra a robusztusabb taktikai vonalon, mondván: egy vastag pajszerrel is lehessen finom munkát végezni, ha az ember ráfog a pengére. Ma pedig már ott tartunk, hogy a Kizer-től a WE Knives-ig boldog-boldogtalan ujjvájatot mar a pengébe, sokszor ott is, ahol funkcionálisan semmi keresnivalója nem lenne.
De mikor valóban hasznos, és mikor puszta dizájnelem?
Az internet népe sosem alszik, és ebben a kérdésben végletesen megosztott. Nézzük a pro tábort. Ha finom, precíziós munkát végzel – ceruzát hegyezel, apró faragásokat csinálsz, esetleg valamilyen kényesebb vágást ejtesz –, a finger choil zseniális. Azzal, hogy a mutatóujjadat előrébb, magára a pengére helyezed, a kezed sokkal közelebb kerül a vágóélhez. Drasztikusan megnő a kontroll, szinte olyan, mintha a mutatóujjad hegyével vágnál. Van egy másik, sokak számára még fontosabb érv is: a karbantartás. Egy jó choilnak köszönhetően az élezés mérföldekkel egyszerűbb. Nem futsz bele a leélezés kezdetébe (a plunge line-ba – ahogy ánglius ajkú youtuberek emlegetik), nem karcolod össze a fenőkővel a markolatot, és nem alakul ki a penge tövén az a csúnya „mosolygós”, élezetlen sarok. De persze itt is van kivétel, miért lennének pont a (zseb)kések kivételek? A fent említett Spyderco modelleken, a finger choil előtt (már amennyiben a hegynél van az „elöl”) kezdődik a leélezés. Aki gyakran vág fóliát kedveli ezt a megoldást, mások elnézik kedvenc márkájuknak ezt a furcsaságot. Harmadik személy nincs, mert ő nem vesz Spyderco-t.
A kontra tábor viszont joggal veri az asztalt, élükön a tradicionális késesekkel és a keményvonalas bushcraftosokkal. Érveik legalább ennyire „földhözragadtak”. Egy 7-8 centis pengéjű zsebkésnél minden milliméter élezett szakasz kincs. Miért dobnánk el 1,5 centit a leghasznosabb részből egy ujjvájat miatt? Ráadásul a choil egy igazi csapda. Ha kötelet, hevedert, vagy akár egy makacsabb, vastag kartont vágsz húzó mozdulattal, az anyag be fog szorulni a vájatba. Elakad, megakadályozza a folyamatos vágást, és ez piszkosul bosszantó tud lenni. És van itt még egy fizikai tény: ha nem a choilt használod, hanem normálisan, a markolatnál fogod a kést, a vágóél kezdete a choil miatt túlságosan távol kerül a kezedtől. Pont ott vesztesz az erőkarból, ahol a legnagyobb erőt tudnád kifejteni a durvább vágásokhoz.
Visszagondolva a 80-as évekre: túléltük ujjvájat nélkül? Simán. Akkor a klasszikus formák a funkcióból eredtek, mert a bicskákat még ténylegesen szalonnázásra, faágak metszésére, vagy mindennapi munkára tervezték. A késipar azonban fejlődik, a felhasználói szokások pedig – valljuk be őszintén – az erdőjárástól erősen a városi, csomag, doboz bontogató mindennapok felé tolódtak.
A finger choil végső soron nem az ördögtől való, de nem is a Szent Grál. Olyan ez, mint egy jó fűszer. A megfelelő késen, a megfelelő geometriával és kellő pengehosszal (gondoljunk egy Spyderco Shamanra) egyenesen hibátlan. De egy aprócska városi EDC késre ráerőszakolni csak azért, mert most ez a trend, nos, az tényleg nettó él-pazarlás.
A kérdés tehát nem az, hogy „lenni vagy nem lenni”. A kérdés az: hol lenni? Ha ezt a gyártók is megértik, talán kevesebb bosszankodást olvasunk majd a fórumokon. Addig is, ha legközelebb a kezedbe veszel egy régi aratót, maskarát, caklit, vagy bármilyen magyar tradicionális bicskát, figyeld meg azt a tökéletes egyszerűséget. Van benne valami megnyugtató.