Hűség

Szerző: | feb 7, 2021 | Novella | 0 hozzászólás

Béla bával évek óta horgásztunk egymás mellett. Bár helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy egymás mellett ücsörögtünk a tóparton. Úgy tűnt, egyikünk sem akar halat fogni; ha időnként mégis akadt a horogra, mindketten visszaengedtük.

Hogy Béla bá miért járt ki, azt nem tudom, talán csak megszokásból. Egysebességes szovjet biciklijével, viharvert üvegszálas botjaival, megkopott cégjelű munkaruhájában a múlt egy itt felejtett darabjának tűnt.

Én a csend és a természet közelsége miatt horgásztam.

Olcsó felszerelésem csupán alibiként szolgált, hogy ne csak úgy gubbasszak a tóparton csendes őrültként. Szerettem a víztükör csillogását nézni, ahogy a lassú hullámok mindig másképp, mégis mindig ugyanúgy játszanak a felkelő nap sugaraival. Szerettem az évtizedes fűzfák suttogását, amelyek nap mint nap más mesét suttogtak. Kényelmes kabátként burkolóztam bele a nyugalomba, eltűnve arra a pár órára a világ elől.

Béla bá általában előttem érkezett. Ült a kis összecsukhatós sámliján, mintha sohasem ment volna el onnan. Nagyjából egy időben távoztunk, amikor megérkeztek a családosok a pereputtyukkal, meg a sporthorgászok a rakós botjaikkal és vonzó, üres arcú nőikkel. Mintha a külvilág betüremkedése megtört volna valamiféle varázst, ami addig ott tartott minket.

Aznap reggel épp a legújabb késemet fotóztam.

A vízparton hasalva kerestem a tökéletes szöget a tökéletes kompozícióhoz: próbáltam belekomponálni a tavat, a felkelő nap derengését és a szemközti parton susmorgó fák sziluettjét.

– Megint valami új szerzemény? – kérdezte Béla bá. Kissé meglepődtem, a köszönésen kívül ugyanis keveset beszélgettünk, akkor is szűkszavűan, általánosságokról.
– Pár hetes, van azóta újabb is. – Feltápászkodtam a fűből, összecsuktam a foldert. – Megnézi?

Szó nélkül elvette, aztán két kézzel, hagyományos módon kinyitotta. Nézegette, forgatta, hüvelykujja begyével rápróbált az élére. Aztán hümmentve visszaadta.

– Csinos. Látom, gyakran cserélgeti őket. Kimegy az élük?
– Nem. Vagy ha mégis, megélezem őket.
– Akkor miért kell mindig új?

Egy darabig nem válaszoltam.

Megszoktam már, hogy az emberek furcsának találják mások hobbiját, és régóta nem próbáltam meggyőzni őket semmiről. De úgy éreztem, Béla bát tényleg érdekli a dolog, és nem csak a megszokott értetlenkedésre vagy kötekedésre számíthatok tőle.

– Keresem az újdonságot. Gyönyörködtet a változás, a fejlődés. Rengeteg kés van a világon, és én igyekszem minél többet megismerni. Kicsit olyan, mint a bélyeggyűjtés, csak én nem rendezem albumba őket.
– Értem. Bár én jól elvagyok ezzel.

Előhúzott egy bicskát a nadrágzsebéből, és felém nyújtotta. Elvettem tőle, kinyitottam, és megilletődve forgattam. Régi, méretes fejesgörbe volt. A rugója szénfekete, a pengéje foltos, és a jelek szerint már sokat karcsúsodott azóta, hogy kikerült a készítője műhelyéből. Az évek – évtizedek – alatt sötétre barnult markolat szinte sugározta magából a kort és az emlékeket.

– Szép – mondtam, és visszaadtam a bicskát Béla bának.
– Apámtól kaptam. Nem olyan puccos, mint a magáé, de ha jól bánok vele, még kiszolgál életem végéig.
– Az biztos. Vigyázzon rá.

Csak egy halvány mosolyt kaptam válaszul, miközben visszacsúsztatta a zsebébe. Én letelepedtem a székembe, és bámultam tovább a rezzenéstelen kapásjelzőt.

A nap lassacskán túlnyújtózott a fák lombjain, és kezdett elviselhetetlenné válni a hőség. Az éjszaka utolsó hűs fuvallati is feladták a küzdelmet a forrósággal szemben, így aztán lassan szedelőzködni kezdtem. Időben: a szomszédos stéghez épp beállt egy terepjáró, amiből valami gyomorremegtető tuc-tuc hömpölygött kifelé. Két kigyúrt fazon és két cicababa kászálódott ki belőle; előbbiek sörösrekeszeket kezdtek el kipakolni a csomagtartóból, utóbbiak pedig kibújtak könnyű ruhácskáikból, és apró bikinijükben elnyúltak a stégen.

Épp csévéltem fel a damilt, amikor Béla bá megszólalt, mintha abba sem hagytuk volna a beszélgetést.

– Azt hiszem, hűséges típus vagyok. Talán ez az oka.
– Hogy nem cseréli le a bicskáját? – kérdeztem.
– Meg az asszonyt se. Pedig vannak már újabbak, talán szebbek is, de szerintem jobbnak nem jobb egyik sem – mondta, és egy sanda mosoly kíséretében a lányok felé biccentett.
– Igaza lehet. Én is csak a késeket cserélgetem.

Egymásra nevettünk, aztán mindketten összerámoltunk, és ki-ki elindult hazafelé.

Share This

Ez az oldal sütiket használ.

Erősítsd meg, hogy elfogadod a nyomonkövetési cookie-kat. Amennyiben elutasítod ezeket, akkor a böngészési adatok nem kerülnek harmadik félhez. Bővebben a cookie-kezelésről.