Karácsonyi ajándék

Akkoriban a tél még tél volt. Gyerekként persze minden nagyobbnak és jelentőségteljesebbnek tűnik, de az internetes archívumokban bőven találni felvételeket embermagas hótorlaszokról, elakadt járművekről és derékig a hóban taposó felnőttekről.

Azon a télen nem csak a saját házunk táján takarítottam a havat, hanem a szomszéd Piri néni portája előtt is. A férje a nyáron halt meg, ő pedig hangos, jó kedélyű asszonyból hetek alatt változott megtört, csendes, görnyedten járó nénivé. Senki nem kérte, hogy nála is lapátoljak, de valahogy természetesnek tűnt, hogy továbbmegyek a két ház kerítésének határán. Piri néni elfeledett, szürke ablakdíszként figyelt az ablakból, és amikor végeztem, erőtlenül odaintett nekem.

Aznap iskola után is havat lapátoltam, aztán egy bögre forró teával a konyhai konvektor elé húzódva próbáltam életet lehelni fagyott tagjaimba. Ezt szerettem a télben: a kinti hideget kizárva a melegből figyelni a lassanként elszürkülő utcákat.
Mikor eléggé kiolvadtam, és feltűnt, hogy farkaséhes vagyok, nekiálltam szendvicset készíteni magamnak. Mindent előkészítettem, aztán nyúltam a zsebembe a bicskámért. Döbbenten vettem észre, hogy nincs ott. Átforgattam az összes zsebet is, aztán a kabátomat, végül az iskolatáskám tartalmát is kiszórtam az ágyamra, de a bicskának hűlt helye volt.

Noha nem fűlt hozzá a fogam, újra felöltöztem, és kimentem az utcára. Korán sötétedett, de még elegendő fény volt ahhoz, hogy megláthassam a piros bicskát a hóban. Átnéztem a kertet, a ház előtti járdát, a Piri néni előtti részt, aztán kétségbeesetten elkezdtem áttúrni a nemrég összehordott hókupacokat. Hiába, a bicska nem került elő. Letörten, összefagyva mentem vissza a házba.

Csak vacsoránál, a hétvégéről megmarad gulyásleves és a frissen sülő bundás kenyér illatára bújtam elő a szobámból. A fűszeres, enyhén csípős leves isteni volt, én mégis kedvetlenül kanalaztam magamba.
– Miért lógatod az orrodat? – kérdezte anyám. – Csak nincs valami gond az iskolában?
– Nem. Csak a bicska. Elveszett.
– Ó. Akkor azt kerested olyan buzgón a hóban? – kérdezte. – Piri néni telefonált – tette hozzá meglepett pillantásomra.
– Igen. A suliban még megvolt, de hólapátolás után már nem találtam.
– Hát, sajnálom, de nem olyan nagy kár.
– Nem nagy kár? – döbbentem meg. – De az egy svájci bicska volt, Pavel bácsitól kaptam!
Apám kipillantott az újságja mögül.
– Annyira volt az a bicska svájci, mint amennyire Pavel bácsi cseh – mondta, aztán visszafordult a sporthírekhez.
Anyám ugyan vetett rá egy lesújtó pillantást – Pavel bácsi neki volt valamiféle rokona, máig nem tudom, milyen – aztán folytatta a kenyerek bundába bújtatását. Úgy tűnt, az eltűnt bicskám senkit sem érdekel.

Másnap szerencsére nem esett újabb hó, így aztán egyenesen hazafelé igyekeztem a buszmegállóból. Az utca csendes volt, itt-ott csúszós, mégis valahogy békességet árasztott a mindent belepő fehér takaró, ami mintha a hangokat is vattába burkolta volna.
Meglepetésemre Piri néni a háza ajtajában állt, és integetett, hogy menjek oda. Fekete, formátlan szoknyát és kabátot viselt, és egy sötétszürke kendőt tekert a válla köré. Meggörnyedt, mintha a lehető legkevesebbet szeretné mutatni magából a külvilágnak.
– Csókolom, Piri néni! Segíthetek valamiben? – kérdeztem odaérve.
– Szervusz, Gergő. Nem, nem azért hívlak. Csak hallottam a bicskádról.
– Sajnos elhagytam valahol. Pedig eredeti svájci volt – mondtam. Jólesett, hogy valaki végre komolyan vesz.
– Svájci. Az már valami! Mégis, egy férfi nem lehet bicska nélkül, mit gondolsz?
– Hát, szerintem sem. Majd nyáron elmegyek építőtáborba, és összegyűjtök egy újra valót.
– Derék. Derék. De addig is, mit szólnál ehhez?
Belenyúlt a kabátja zsebébe, elővett belőle egy bicskát, és felém nyújtotta. Emberes darabnak tűnt, fa nyéllel és érdekes, hullámos formával.
– Lajos bácsié volt – mondta. – Szerintem örülne, ha a tiéd lenne.
– Piri néni, én ezt nem fogadhatom el! De nagyon szép.
– Már a tiéd. Vigyázz rá! – A kezembe nyomta a bicskát, aztán sarkon fordult, és mint egy riadt veréb, beszökkent a házba.

Az új bicska, mint apámtól megtudtam, egy fejesgörbe volt. Bár látszott rajta, hogy Lajos bácsi sokat használta – a kifényesedett baknik, a fenés nyomai a pengén, és a nyél besötétedett fája mind ezt sugallták – remek állapotban volt. Vigyáztam rá, mint a szemem fényére, ezt semmiképp nem szerettem volna elveszíteni. Jó volt evéshez, farigcsáláshoz, meg mindenhez, amire egy kés kellhet egy embernek, én pedig nyitott szemmel jártam, kerestem az alkalmat, hogy használhassam a bicskát. Olykor meg csak gyönyörködtem benne: a fa erezetében, a réz játékában a fénnyel, a penge ívében.

Néhány nap múlva aztán kitört a téli szünet. Az utolsó iskolai nap fénypontja persze az ajándékozás volt, és noha örültünk a feldíszített teremnek, a süteményeknek és az osztályfőnök által készített teának, legjobban mégis azon izgult mindenki, hogy kitől és mit fog kapni.
Furcsa, arra nem emlékszem, hogy mit kaptam, de arra igen, hogy a Takács Andi borzasztóan örült a tőlem kapott könyvnek, én meg a dezodorillatú pusziknak. Épp ezt az élményt próbáltam megemészteni, amikor feltűnt a terem sarkából egy piros villanás. A hátsó padok biztonságában Fehér Feri épp a saját ajándékát bontogatta egy svájci bicskával.

Egy bögrével a kezemben elindultam felé. Igyekeztem olyan képet vágni, mint akit teljesen elvarázsoltak a mennyezetről lógó üveggömbök, az ablakra fújt hópelyhek és a fenyőfa friss illata. Fefe nem vett észre, buzgón küzdött a ragasztócsíkokkal és a csomagolás szalagjával. Ő viselt egyedül az osztályban ezen a napon is iskolaköpenyt – csak később, felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ezzel próbálta leplezni a viseltes, elnyűtt ruháit, amelyek a bátyjai után maradtak rá.
Megálltam pár lépésre tőle, és figyeltem a bicskát. Semmi kétség: az enyém volt, ugyanazzal a jelöléssel a nyélen, ugyanazzal a két, párhuzamos karcolással a pengén, amelyeket egy tűzőkapocs okozott.

Fefe hirtelen észrevett, és ugrott egyet hátrafelé. Aztán kényszeredett vigyort erőltetett a képére, miközben igyekezett a bicskát becsukni, és elsüllyeszteni a zsebében.
– Mizu, Geri? Téged ki húzott? – érdeklődött.
Egy pillanatig nem tudtam, mit csináljak. Nekitámadjak, és megvádoljam, hogy ellopta, szóljak Kati néninek, vagy gondoljam ki, hogy miképp tudnám visszalopni a saját bicskámat. Aztán megtapogattam a zsebemben a fejesgörbét, és különös érzés szállt meg: ennek így kellett történnie. Fefének talán soha nem lett volna saját kése, így pedig mindketten gazdagodtunk valamivel ezen a karácsonyon.
– Boldog karácsonyt, Fefe! – mondtam, és odébb sétáltam.

Ha szeretnél naprakész lenni a bloggal kapcsolatban, akkor a Facebook oldalon találsz gyakori tartalmat.

Ha te is hozzájárulnál a késes tartalmak szaporításához, akkor a Négyszögletű Pengeerdő csoportban várunk szeretettel.