Opineleken innen és túl – Interjú Rózsa Edvárddal

Szerző: | okt 25, 2020 | Egyéb, Interjú, Írások | 0 hozzászólás

Rózsa Edvárd neve bizonyára sokaknak cseng ismerősen késes körökben. Vagy ha a polgári neve nem is, az Edrose nicknév biztosan. Az Opineles cikkem írása közben merült fel bennem, hogy őt is meg kellene szólítanom a témában, hiszen hazánkban talán ő az egyik legnagyobb gyűjtője a márkának. Blogot is indított róluk, ami sajnos hamar kifulladt, pedig szerintem sokak olvasták szívesen, vagy gyönyörködtek a fotókban.

Noha az interjú ötletét az Opinelek adták, úgy döntöttem, hogy Eddel érdemes lenne más témákról is beszélgetni. Általában késekről, a késes közösségről; illetve más, kicsit lazábban kapcsolódó témákról is.

Annak ellenére, hogy személyesen csak nagyon felszínesen ismerjük egymást, nekem van egy prekoncepcióm. Egy olyan ember képe él bennem rólad, aki szereti a minőségi dolgokat, szeret ezekkel foglalkozni. Mennyire helytálló ez az elképzelés?

Szerintem helytálló, mert valóban szeretem és keresem a minőséget, szívesen áldozok is rá, még akkor is, ha ezt nem is igazán tudom vagy fogom kihasználni, és innentől viszont egyfajta – szerintem jó értelemben vett – sznobizmusnak is tekinthetjük. Mondok egy példát. Az én kertészkedési feladataim mennyiségéhez és intenzitásához valószínűleg egy évtizedre elég lenne valami nóném metszőolló, de én nem olyat fogok venni. Ha a terület számomra ismeretlen, akkor én majd nekiülök és utánanézek, mi számít jónak, mik az elismert márkák, összehasonlítok, döntök és lesz egy tuti metszőollóm, ami nekem ugyan fölöslegesen professzionális, de a tudat, hogy az igenis egy jó darab, az nekem örömet okoz. Plusz az utánanézést, a keresgélést is szeretem, mert ilyenkor és ebből rengeteget lehet tanulni, új kis világok nyílnak meg előtted, először kapkodod a fejed, hogy jaj, mibe nyúltam, aztán elkezd tisztulni a kép és rálátásod lesz valami teljesen újra. Aztán továbblépsz. Vagy annyira megtetszik, hogy benne is maradsz. De veszíteni biztos nem veszítettél semmit. Imádom ezt.

 

Nyilván igaz ez a késekkel kapcsolatosan is, ennek fényében kicsit talán furcsa lehet, hogy az egyik kedvenc márkád az Opinel. Sokak szemében ezek olcsó, igénytelen bugylibicskáknak tűnnek. Miért az Opinel, mit látsz bennük, ami esetleg egy laikus nem?

 

Az Opinel régi szerelem. Késes vonalon az egyik legrégebbi, várjunk csak, volt az a kovbojos kis bicskám kiskoromban, a hetvenes években, azt hamar elhagytam, aztán két Wenger svájci 1980-ban, azok sincsenek már meg, aztán 83-ban egy Okapi, na, az megvan, és néhány egyéb nóném kés után valamikor a nyolcvanas évek végén jött az első Opinelem. Öreg, használt darabként került hozzám, még vadcseresznye a nyele, 8-as szénacél. Egy barátomtól kaptam, nyugaton volt a nyáron és egy diákszálláson ottfelejtette egy távozó angol srác, ő meg hazahozta és nekem ajándékozta. Elvoltam vele jó darabig, mert a másodikat csak úgy tíz évre rá vettem Franciaországban, egy 10-est, pont abban az évben, amikor az Opinel a gyűrűn bevezette a csukott penge zárását lehetővé tévő kivágást.

Hogy mit látok bennük? Először is: szeretem a formáját. Ez nagyon fontos, a forma, ami megfog, vagy nem. De bármiben, legyen az autó vagy elektromos gitár. Például nagyon szeretem a Spydercót, de a modellek egy része ingyen sem kéne, mert nem tetszik a formája. Na, az Opinelé tetszik. Mármint a klassziké, mert az Effilé már egy fokkal kevésbé, abból nincs is, csak 3-4 darabom. Aztán szeretem az Opinel végtelen egyszerűségét. És hát vonzódom a fához, mint anyaghoz. Ez pedig már vezet is át a gyűjtéshez, hiszen a 8-asból évtizedek óta adnak ki különböző fákból készült változatokat, az én gyűjteményemben is vagy húszféle fa akad. Még gyári kígyófás 8-as is. Hanem említetted, hogy sokan igénytelen bugylinak tartják. Ez így is van, sajnos, illetve nem sajnos, mert ez legyen az ő bajuk.

Ennek különböző okai vannak. Van, aki csalódik, mert hallotta, hogy az Opinel, az valami jó, ezért megveszi a szénacél pengéset úgy, hogy életében addig csak inoxszal találkozott, a penge jól bebarnul-bemattul, rosszabb esetben be is rozsdásodik, és egyből az van, hogy hát ez egy gagyi szar. A másik meg alaposan elmosogatja (vagy a felesége), aztán bedagad, nem nyílik és akkor meg az a baja. Hogy ilyen gagyit. Az eszébe sem jut, hogy a fa meg a víz, az dagadás, csak a konyhai fixpengés Tramontinája famarkolatán ez nem annyira látszik, ezért annál nem gond addig, amíg a szegecsnél végül szét nem reped. Lényeg az, hogy az Opinelt lenézők egy része tipikusan „user error” kategória. Egy másik része simán értékrend-tévesztés: amikor például a filléres, öt elemből álló, fanyelű kis szerszámot, ami ugye az Opinel valójában, egy tradi magyar bicskához hasonlítja, ami meg ugye jórészt kézműves termék és minden szempontból totál más kategória.

Illetve ne hallgassuk el, vannak azok is, akik simán azért fikázzák az Opinelt, mert francia. Mert itthon divat utálni bármit, ami francia. Ezzel meg végképp nincs mit kezdeni. Egyébként az öreg Opinel József bácsi, az alapító atya mondása volt, hogy ők nem késkészítők, hanem iparosok, utalva ezzel a gépesített tömeggyártásra és arra, hogy készítettek kapától a sarlón át a metszőollóig mindent. Hopp, innen jut eszembe, pont metszőollót már újra gyártanak, és nekem még nincs!

Indítottál anno egy blogot is a francia márkáról, ahol elsősorban különlegességeket mutatsz meg, ráadásul egyből három nyelven. Sajnos a blog néhány bejegyzést ért csak meg. Mi ennek az oka?

 

Ó, az nagy szerelem volt, csak rövid. Egyszerűen annyi időt emésztett föl egy-egy poszt, hogy képtelen voltam tovább csinálni. Ott azért nagyon jó fotók készültek. Eleve amíg azokkal pepecseltem, előtte speckó hátteret keresni a tematikus modellekhez, aztán előbányászni 20-30 éves limitált modellek történetét, mikor, hány példány stb., irgalmatlan meló volt. Merthogy nincs ám túl sok adat ilyesmiről, egy-két fórum van, ahol egyáltalán lehet infókat összekaparni. De főleg a fotózás, az igényelt rengeteg időt. Egy ilyen igényes kezdet után pedig nem akartam valami lebutított változatban folytatni. Úgyhogy maradt ennyiben, ami azért ott van a világhálón és én büszke is vagyok rá.

 

Tágítsuk egy kicsit a kört. Van-e más márka, esetleg hazai készítő, amelyhez/akihez hasonlóan szoros viszony fűz? Milyen szempontok vezérelnek a gyűjteményed építésében, bővítésében?

 

Márkában még Spydercóm volt-van sok, régi, ritka, ikonikus darabokból jól állok, ezekből épp mostanság adogatok el, megtartom a Wayne Goddardjaimat, a kedvenc modellem, a három méretből világszinten ritkán teljes sorom van, és persze marad néhány abszolút ritkaság, de bővíteni már nem, csak szűkíteni fogok. Amit még szeretek, és van is vagy másfél tucat, azok a Wengerek. Egyrészt ez volt az első svájcibicskám, tehát érzelmileg is jobban kötődöm hozzá, mint a Victorinoxhoz. De a Wenger, amíg létezett, mindig sokkal innovatívabb és fantáziadúsabb is volt. Nyilván létezett kempingezős- meg horgász-Victorinox, de ott egy-egy specializáltabb modell sokáig inkább az alkotórészek csoportosításáról szólt. A Wenger viszont bevállalt olyan innovatív, arra kifejlesztett célszerszámmal bíró ínyencségeket, mint mondjuk a snowboardos, a gördeszkás, a golfos, vagy a legextrémebb, a jégcsákányt szerelő, titánpaneles hegy- és jégmászós modell. Én ezt nagyon díjazom. Mondjuk szerintem részben erre is ment rá szegény cég.

Van aztán egy szép, reprezentatív magyarbicska gyűjteményem, nem nagy, olyan húsz darab. Szalonnázók, fejesek, maskarák (ez a kedvenc magyar formám), cakli, náder, arató, kisnői – de csak néhány készítőtől: Révész, Kocsis és Polyák. Meg persze a hajdani MTP-bicska, a Tarjányi völgyelt. Amikor veszegettem őket, még nem volt reneszánsza, ekkora divatja és épp ezért ennyi ismert készítője a hagyományos magyar bicskáknak. Igaz, vettem azóta is, használtan is, de hűséges típus vagyok, maradtam a bevált készítőknél, ráadásul Révész Árpit és Magdit és Kocsis Ferit személyesen is ismerem, és ez is számít. Mondjuk valószínűleg Zsákait még azért veszek egyszer. Ezeket a tradi bicsakjaimat rendszeresen használom is, ha hideget eszem, külön öröm föléjük hajolva töprengeni, melyiket válasszam az alkalomra. Nem igazán tervezem bővíteni a gyűjteményt, bár, ha jobban belegondolok, egy pároskés azért még jó lenne…

A készítő, akihez a legszorosabb kapcsolat fűz, az Hegyespenge, azaz Hegyes Sanyi. 2003-ban vagy 2004-ben ismertem meg és vettem tőle a legelső darabokat, és ez azóta is tart, igen szép kis gyűjteményem van tőle. Mára már ritkább ugyan a késvásárlás, viszont civilben is jóban vagyunk és tartjuk a kapcsolatot.

Mi a véleményed a késipar jelen helyzetéről? Olyan márkák jelentek meg, amelyekről pár éve senki sem hallott, a kínai gyártók a gagyi mellett kiváló minőségben kínálnak vágóeszközöket. Gombamód szaporodnak a modellek, új acélok és technológiák jönnek. Könnyű elveszni a hatalmas zajban, de vajon ad-e ez pluszt, vagy inkább kontraproduktív a dolog?

 

Ebben a témában bizony biztos, hogy csalódást fogok kelteni, több okból is. Én egy régi, öreg, sznob vagyok. Engem a kínai bicska sosem érdekelt. Azelőtt azért nem, mert a kínai, az tényleg olyan is volt. Most már nem olyan, sőt, de így sem érdekel. Nem érdekelnek a nagy márkák Kínában gyártatott modelljei sem, mert azok azért még mindig a paletta valamilyen szempontból egyszerűbb, gazdaságos modelljei. Ez sznobság, tudom, de ha úgyis egyre ritkábban veszek kést, akkor nyilván nem a kínai Spydercót veszem, hanem a japánt vagy az amerikait. Esetleg a taiwanit, bár ott most majd ugye ki tudja, mi és hogy lesz. Illetve nem érdekel a kínai márka bármilyen komoly minőségű kése sem, mert nem tudom hova tenni. Nincs kapcsolat, nincs fogódzó hozzájuk. Nincs történelem, nincs sztori. Nincs ember, nincs arc. Erre nekem szükségem van.

Itt van mondjuk a Cold Steel, hogy olyan márkát mondjak, aminek nem vagyok gyűjtő rajongója, tehát elfogulatlan példa. A Cold Steel elég nagy márka, gyártat is Kínában rendesen, de azért csak ismerni a cég történelmét, az alapító filozófiáját, ráadásul lehet vele és a katalógusokból és a videókból ismert alapemberekkel találkozni és beszélni kiállításon, tehát létező személyek. Ez már olyan bensőségesebb kapcsolat, amire mindenkinek, aki egy termékre nem csupán lélektelen tárgyként tekint, hanem érzelemmel, rajongással, szenvedéllyel viszonyul hozzá, szüksége van. Hogy látod a fotókat a régi Opinel-üzemről és hogy tudod, hogy máig családi cég. Hogy a nürnbergi IWA-n az egész Glesser-család ott áll a Spyderco-pult mögött és megtiszteltetésnek veszik, hogy érdeklődsz. Hogy a nagy amerikai késes fórumokon majdnem minden márka esetében eléred vagy a tulajdonost, vagy valamelyik ismert emberét, mert szintén aktív tagok. Egy mégoly klassz kínai márka mégoly kiváló terméke ezt a pluszt nekem nem nyújtja.

Ami pedig az új acélokat illeti, ott végképp nem vagyok up to date. Mindig látom, amikor kijön valami új, de nem szoktam azonnal utánanézni, hogy akkor ez most most miben más. Nem is különösebben érint, szerintem ez inkább a magas minőségű custom tech-kések rajongóinak a terepe. Az én „legmodernebb” acélom egy CPM-M4-es Spyderco Military, de az is vagy tíz éves. A Spyderco egyébként hagyományosan a Militaryból hoz ki limitált kiadásokat olyan új acélokkal, amikkel épp kísérleteznek, ott azért lehet figyelni a trendeket meg az új acéltípusokat.

 

Bizonyára sokan tudják rólad, hogy nem csak késkedvelő, késgyűjtő vagy, hanem a Késportál megalapítója. Mi vitt rá arra, hogy létrehozz egy késekkel foglalkozó portált, mi volt a célod vele?

 

A cél nagyon egyszerűen egy dedikáltan késes portál (blog és fórum) létrehozása volt egy már létező, de még sokkal kisebb közösségnek. Ma már egész más a világ, sok minden olyan is természetesnek tűnik, ami nemrég még nemhogy nem így volt, de nem is létezett. Hogy az ifjabbak is megértsék: a kilencvenes évek végén volt a szép emlékű, Czurkó István-féle Késmánia Magazin, sokunk számára az nyitott ablakot a nemzetközi késvilágra. Aztán jött az internet és én tán 2003-ban fedeztem föl az MTP-t, a Csurgó „Guerilla” Sanyi alapította Magyar Túlélő Portált, amin volt késtopik. Ez aztán annyira pörgött, hogy egyre több helyet foglalt az MTP-n. Például a főoldalon szereplő cikkeknél kvótát vezettek be, hogy ne domináljon a késes tartalom, ilyesmi. Egyes hangadó őstagok nemcsak nehezményezték, hogy a bushcraft nem pörög annyira, hanem kezdtek valami belső ellenségként tekinteni ránk, beszólogatásokkal, hangulatkeltéssel tarkítva.

Emiatt kezdett egyre rosszabb lenni a hangulat, és ezért fogalmazódott meg néhányunkban, hogy oké, akkor csináljunk magunknak egy saját portált, elvégre elég tágas a világháló. Sokan valóban egyedül hozzám kötik, de az ötlet és a kivitelezés is egy szűk kis csapat munkája volt: a webdesign és az én „ahogy azt Móricka elképzeli” ötleteimnek a valósággal történő összeegyeztetése, azaz a végleges koncepció például Lipovszky „Pixelshogun” Keve érdeme, az egész bekötése, életre keltése pedig Bokros „Hypra” Gyurié, de ő nem késes. Az igaz, hogy az MTP-n a lehető legtovább titokban tartottuk, csupán egy szűk mag tudott róla, és csak akkor tettük nyilvánossá, amikor kész volt és lehetett regisztrálni. Akkor meg néhány tagtól persze jött az, hogy én valami szakadárként gonoszul szétrobbantom az MTP-t, de lám, az idő csak bennünket igazolt. Főleg, hogy aki akart, ott is tag maradt a bushcraft miatt, és jött hozzánk is késezni. 2008 szeptemberében indultunk.

Sokan persze már évek óta személyesen is jól ismertük egymást, hiszen voltak közös bushcraft-programok, illetve a Szív utcában korai késtalik is. Azt hiszem, az első Monostori-erődbeli Penge Napokat is még az MTP-s idők végén szerveztük. Aztán a Késportál indulása után havi rendszerességűvé váltak a késtalik is, volt pár év, amikor rendszeresen alig fértünk el az épp aktuális helyen. Ma már ez nincs így, de a budapesti késtalik így is rendszeresek maradtak, minden hónap utolsó szerdáján a Madách gimiben. Persze március és a vesztegzár óta sajnos szünetelnek, és nem is tudom még, mikortól kezdhetjük újra.

Azt tapasztaltam, hogy az elmúlt években csökkent a Portál népszerűsége, és egy megosztottabb, tagozott közösség jött létre, elsősorban a Facebookon. Te hogy látod, mi lehet ennek az oka? Pozitívnak tartod ezt a változást, vagy vannak fenntartásaid?

 

Szerintem nem a Késportál népszerűsége csökkent, hanem a klasszikus internetes fórumok, a fórumozás, mint lassabb, statikusabb műfaj szorult háttérbe. Nagyot fordult a világ a Facebook megjelenésével és térhódításával. Ennek van jó oldala: a gyorsaság, a kényelem, az élőbb jelenlét. Komoly hátránya, hogy nem rendszerezhető és nehezen visszakereshető. Ezért nem gondolom, hogy a hagyományos fórumozásnak valaha is végleg leáldozna. A Facebook-csoportok a pillanatnak, a napnak élnek, aztán tűnik is el minden, ennyiben egész más műfaj. Persze biztos sokan vannak, akiknek ez bőven elegendő, nincs is ezzel baj.

Természetesen én is tagja vagyok nem egy hazai késes FB-csoportnak. Azonban azt veszem észre, hogy egyre inkább a kisebb közösségeket preferálom, például a készítők saját csoportjait, vagy a szűkebben specializált csoportokat, nem pedig a nagy, általánosabb csoportokat, amelyek több szempontból is nagyon hígak. És amelyekből túl sok is van, mert összevissza osztódnak, ilyen-olyan érdekek meg szimpátiák mentén maradnak együtt vagy vesznek össze – sőt, számomra meglepő új jelenség, hogy valaki létrehoz egy nagy gyűjtőcsoportot, aztán egyszercsak átnevezi és eladja egy készítőnek. Szóval minden van már. Én például képtelen vagyok ki- és eligazodni a magyar bicska csoportok között. Van „Magyar bicska”, van „Magyar bicskák”, van „Hagyományos magyar bicskák”, van „Tradicionális magyar bicskák” meg még vagy öt másik – elédugrik valami és húsz perc múlva fogalmad sincs, hol láttad és hol keresd. Ez szerintem kontraproduktív, de nyilván ez van, ha nem tetszik, ne nézd és kész.

A Késportálnak is van Facebook-oldala, de sajnos ritkán teszek, teszünk ki valamit, jellemzően kiállítási híreket meg ha valami klassz elémugrik, és máshol még nem láttam. És persze a – sajnos szintén ritka – saját cikkeinket.

 

Késes közösségek persze nem csak az online térben jönnek létre vagy léteznek. Sajnos az idei év ebből a szempontból nem szolgált sok jóval, de már hazánkban is vannak rendszeres, késekkel foglalkozó rendezvények. Te látogatod ezeket? Mit gondolsz róluk?

 

Szerencsére elég régóta vannak igazi késes kiállítás-vásárok, szerintem Fazekas „Pyraster” Józsi kezdte még a volt Stadion szállóban a kétezres évek elején, ebből lett a Lurdy. Aztán a Céhes Vajdahunyadvár karácsony előtt, nyáron a Tűzzel-vassal Székesfehérváron, de az nem csak késes, illetve természetesen a FeHoVa. Régebben mindig mentem, mostanság kevésbé gyakran. Hosszú éveken át jártunk a nürnbergi IWA-ra is, ahonnan a Portálra képriportokban és cikkel is tudósítottunk. Ami a nem online közösségi teret illeti, ahogy föntebb említettem, Budapesten már a kétezres évek elejétől voltak késtalik, 2008-tól a Késportál égisze alatt, ezeken amikor csak tudok, mindenképp ott vagyok, az egyetlen ok, ha nem, hogy épp dolgozom. A Késportál Fórumban pedig a tagság regionális talikat is szervez időnként: debrecenit, „délvidékit” stb.

 

 Maradva az éles dolgoknál, a hagyományos borotválkozással is foglalkozol. Borotvafórum, Pamacs és Penge blog… Honnan jön ez az érdeklődés?

 

A „foglalkozom” sajnos inkább csak múlt időben érvényes. Megvolt, szép volt, nagyjából ennyi. A Pamacs és Penge blogra igazán büszke vagyok, az azért elég kerek történet lett, minőségi tartalommal, nem véletlenül választották be kétszer is a HVG hajdani Goldenblog versenyébe – ráadásul teljesen tisztán, azaz azon kívül, hogy a blogra az olvasóimnak kitettem, sehol nem kértem fel szavazásra senkit, pedig a Késportál x-ezres közönségével igencsak fel lehetett volna turbózni a szereplést.

A borotvafórumot talán kicsit a blog előtt indítottam, a nevét (A borotválkozás jóbarát) Orosz Pétertől kértem el, aki anno ezzel a címmel írt egy kiváló cikket. Az, hogy ez az érdeklődés honnan jött, két dolgon alapul. Az egyik értelemszerűen az eszköz- és kütyümánia. Már gimiskoromban volt például eredeti, pillangós Gillette-em, ugyanis az illatszerboltokban időnként lehetett kapni, meg szerváltam régebbieket is innen-onnan. Az illatszerboltokat üzemeltető vállalat valószínűleg ügyesen bánt az akkor „tőkés import”-nak nevezett lehetőséggel és az erre szolgáló keretével, mert a Gillette, a Wilkinson abszolút elérhető pengék és – ha nem is nagy választékban – készülékek voltak, legalábbis Budapesten és a nyolcvanas évek elejétől. Sőt, a Nagykörútom, ahol felnőttem, a házunk mellett volt egy villanyborotva szaküzlet is, ahol még alkatrészben is volt Braun meg Philips. De ez volt az az időszak, amikor az eldobható borotvák is megjelentek – na, ez akkor nagyon „nyugati” volt, emlékszem az első, sárga-fehér Bic-ekre… Aztán jött a Gillette a cserélhető fejekkel, ez is roppant menő volt, engem is eltérített hosszú időre. Mindehhez hozzájött, hogy apám mindig is pamaccsal borotválkozott, nekem tehát adott volt egyfajta minta. Borotvakésem is már gimis koromban volt, egy unokatesómmal cseréltem, máig megvan, aranyozott mintás pengéjű Frohn Solingenből, de persze akkor még nem tudtam használni.

A másik ok, ami a hagyományos borotválkozás felé vitt, az pedig nem más, mint az a tény, hogy talán a katonaságot kivéve én soha nem borotválkoztam naponta. Márpedig a több napos borostát többpengés fejjel nagyon macerás leszedni, minden húzás után eltömődik, a mosdó széléhez kell csapkodni stb… – na ez az, ami a hagyományos borotválkozásnál ismeretlen, vagy alig okoz gondot. Főleg késnél és nyílt fésűs borotvánál. Szóval vicces módon a másik dolog, ami a hagyományos borotválkozás felé vitt, az az, hogy lusta voltam naponta borotválkozni. Hát nagyjából így történt. Ezután jött persze egy eszközpark szempontjából felfutó időszak, rengeteg eBay-es, vaterás, bolhapiacos vásárlással, meg persze sok eladással, de ennek is vége. Az egyik régi borotvafórumos cimbora, toz mondása, hogy ebben a buliban két év van. Nekem ugyan jóval több volt, de toznak alapvetően igaza van. Van egy csomó szép borotvám meg különféle pamacsaim és kozmetikumaim, de már több éve ugyanazt a szettet használom, mert egyszerűen annyira összeállt, hogy alig akaródzik váltogatni: egy II. világháború előtti, nyílt fésűs Tabula Rasa Huszár borotva, egy cseresznyefa nyelű, portugál Semogue borzpamacs és francia, levendulás Martin de Candre tégelyes szappan. A tartós illatokat meg eleve nem szeretem magamon, így az én aftersévem a hideg víz – ez, ha jó minőségű szappant használsz, igazából bőven elég.

Láttam, hogy az utóbbi időben egy kicsit a közéletbe is belekóstoltál, mintha a napi politika jobban foglalkoztatna. Várhatunk valamit tőled a szűkebb hobbinkkal kapcsolatban is? Mondjuk egy újrainduló blogot? Mik a terveid a jövőre nézve?

 

Na, a politikába nyilván nem itt szeretnék belemenni… Az „utóbbi időben” csupán a látszat, mert mindig is aktívan figyeltem a közéletet, csak ehhez a Facebook egy új megjelenési és véleménynyilvánítási platformot teremtett. A politika pedig ehhez sajnos túlságosan régóta túlságosan sok „anyaggal” szolgál. Engem ráadásul sok, a téma iránt fogékony és arra érzékeny receptorral áldott vagy vert meg a sors, illetve van egy elég stabil világnézetem és értékrendem, amin keresztül szemlélem és értékelem a dolgokat. Így aztán ugyanúgy, ahogy a kukta fütyül, amikor nagy bent a nyomás, időnként kiposztolom magamból azokat a dolgokat, amik épp fölbosszantottak. Sokan szeretik olvasni, olyanok is, akik amúgy nem az ismerőseim, ezért nemrég külön is választottam a személyes profilomtól és A citoyen néven és oldalon viszem tovább.

Ami a késeket és a jövőt illeti, új blogot biztos nem indítok, régit sem szándékozom feléleszteni. Nem is az, hogy már nem érdekel, de egy minőségi blog jó képi és szövegi tartalommal rengeteg időt vesz igénybe. Ezt te is pontosan tudod, mert a tiéd is ilyen, és nyilván nem véletlen, hogy kéthetente posztolsz. Ami újdonság, az az, hogy épp a napokban hoztam létre egy Barátom az Opinel elnevezésű Facebook-csoportot a téma kedvelőinek, mert a Késportál Fórumának Opinel-topikján kívül itthon semmi ilyesmi nem létezett, és hát nem mindenki Késportál-tag. Várunk minden érdeklődőt és remélem, hogy a lehetőségekhez képest (bár ilyen tekintetben igazan nem panaszkodhatunk, mostanra már limitált szériák, évfordulós kiadások is simán elérhetők itthon is) pezsgő magyar Opinel-élet lesz benne.

Köszönöm a beszélgetést Ednek, illetve a cikkhez mellékelt fotókat!

A már említett Opineles cikket itt találjátok; véleményeket, észrevételeket pedig továbbra is szívesen fogadok akár hozzászólásban, akár a blog Facebook-oldalán.

Share This

Ez az oldal sütiket használ.

Erősítsd meg, hogy elfogadod a nyomonkövetési cookie-kat. Amennyiben elutasítod ezeket, akkor a böngészési adatok nem kerülnek harmadik félhez. Bővebben a cookie-kezelésről.